Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
A szomszédok eközben bejöttek a házba, és látták, hogy nincs otthon senki. Azt mondták egymásnak: „Tegnap még itt volt a menyecske, ennek meg ennek a felesége, ma pedig egy hangot se hallunk a lakásban, nem látunk egy lelket sem: törjük fel az ajtókat, nézzük meg, mi van vele, mert még utóbb megtudja a váli vagy a király, és becsukat minket, aztán majd megbánhatjuk, hogy nem tettünk idejében jelentést.”
A szomszédok betörték az ajtókat, bementek, meglátták a nagy szekrényt, amelyben az emberek étlen-szomjan senyvedtek. „Nem dzsinnek vannak ebben a szekrényben?” – kérdezték egymástól. Az egyik azt mondta: „Rakjunk rá fát, és gyújtsuk meg.” Erre a kádi kikiáltott: „Meg ne tegyétek!” – „Ni, a dzsinnek testet öltöttek, és emberi hangon szólalnak meg!” – szóltak a szomszédok. Amikor a kádi ezt meghallotta, elszavalt néhány verset a magasztos Koránból, aztán azt mondta a szomszédoknak: „Gyertek ide a szekrényhez, amelyikben mi kuporgunk.” És mikor azok odamentek, így folytatta: „Én ez meg ez vagyok, és a többiek ezek meg ezek, itt ülünk együtt mindnyájan.” A szomszédok megkérdezték a kádit, ki hozta őket oda, mesélje el. A kádi elejétől végig elmondta nekik az egész históriát, a szomszédok akkor asztalost hívtak, ez felnyitotta a kádi polcának ajtaját, aztán a váli, a vezír, a király és az asztalos ajtaját; mind abban a maskarában voltak, és amint egymásra néztek, nevetniük kellett.