Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
„Ki ez?” – kérdezte a férfi. „A férjem” – felelte. „Mit tegyünk most? Mit lehetne itt kieszelni?” – kérdezte az asszony szeretője. „Kelj fel – szólt az asszony -, húzd ki a kardodat, és állj az előszobába, onnan majd szidj engem és gyalázz, és mihelyt a férjem belép, menj utadra.”
A férfi úgy is tett; mikor a férj bejött, ott látta a király szolgáját kivont karddal, és hallotta, hogy szidja és fenyegeti a feleségét. Mikor a férjet megpillantotta, elszégyellte magát, visszatette a kardját a hüvelyébe és odább állt.
„Mit jelent ez” – kérdezte a férfi feleségétől. „Jaj, férjem – szólt az asszony -, áldom azt a pillanatot, hogy eljöttél. Egy igazhitű lelket mentettél meg a haláltól. A háztetőn voltam, ott fontam, és láttam, amint egy fiatal legényt kergetnek, és az magából kikelten, lihegve, halálfélelemben bejött a házba, és egy ember kivont karddal vágtat utána, ahogy csak bír. A fiatalember leborult előttem, kezemet-lábamat csókolta és könyörgött: »Úrnőm, ments meg ettől az embertől, aki igazságtalanul tör az életemre!« Én elrejtettem a pincénkben. Az az ember pedig berontott kivont karddal, de mikor a fiatalembert követelte rajtam, letagadtam a fiút. Ekkor szidni kezdett, fenyegetőzött, amint láthattad. Hála legyen Alláhnak, aki hazavezetett, mert már nem tudtam, mit tegyek, és nem volt senki, aki segített volna rajtam.” Férje így felelt neki: „Nagyon jól cselekedtél, asszony. Jutalmad Alláh kezében van, aki meg fog fizetni jótettedért.”