Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
És éjjel-nappal tartotta őket abból a pénzből. Egyszer meghalt az egyik öreg. A többiek megmosták, beburkolták a halotti lepelbe, és eltemették házuk mögött a kertbe. A halál pedig egyre szedegette őket, egymás után, amíg csak az az öreg maradt meg, aki a fiút felvette szolgálatba. Csak ketten maradtak meg a házban, egy lélek se volt kívülük, és így éltek néhány esztendőn át. Egyszer aztán megbetegedett a seikh, és mikor az ifjú látta, hogy a végét járja, odament hozzá, kifejezte nagy sajnálkozását, és így beszélt: „Bátyám, szolgáltam nektek, tizenkét esztendő alatt egy órára se mulasztottam el szolgálati kötelességemet, hűséges voltam hozzátok, szorgalmasan és minden erőmből végeztem a munkámat.” Az öreg így felelt: „Igen, fiam, szolgáltál nekünk, amíg a magasztos és hatalmas Alláh irgalma magához nem szólította azokat az öregeket. És minekünk is óhatatlanul meg kell halnunk.” – „Uram – szólt erre az ifjú -, te most veszélyben forogsz, azt kívánom tőled, mondd meg nekem, mi az oka annak, hogy örökösen sírtatok, gyászoltatok és sopánkodtatok.” Az öreg ezt felelte: „Mit tartozik ez rád, fiam? Ne akarj olyan dologra kényszeríteni, amit nem tehetek meg. Azért imádkoztam, hogy a magasztos Alláh óvjon meg mindenkit attól a szerencsétlenségtől, amely engem ért. Ha el akarod kerülni azt a csapást, amely bennünket sújtott, ne nyisd ki azt az ajtót – és kezével rámutatott arra a helyre, ahol a tilos ajtó volt. – De ha azt akarod, hogy te is úgy járj, mint mi, hát csak nyisd ki, akkor majd megtudod, mi az oka annak, amit te itt láttál. Csakhogy akkor már későn fogod megbánni, hogy mit tettél.”