Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
És miután egy darabig fontolgatta a dolgot, és Alláh segítségéhez folyamodott az átkozott sátán ellen, nem aggályoskodott többet, hanem kibérelte a lakást. Aztán űzte a kereskedést, vett-eladott néhány héten át, és ott lakott a házban anélkül, hogy valami olyas baj érte volna, amiről a kapus beszélt.
És történt egy napon, hogy mikor kapuja előtt ült, egy ősz öregasszony ment el háza előtt, olyan volt a banya, mint egy pettyes kígyó. Fohászokat és dicsőítő imákat mormogott szakadatlanul, és a köveket félretolta útjából. Meglátta a fiatalembert a kapuban ülni, csodálkozva nézte, úgyhogy a fiú megkérdezte: „Mondd, asszony, ismersz te engem, vagy összetévesztesz valakivel?” A kérdésre az asszony odatipegett hozzá, köszöntötte és megkérdezte: „Mióta lakol ebben a házban?” – „Két hónap óta, anyám” – felelte a fiú. Az asszony erre azt mondta: „Ezért csodálkozom, fiam. Nem ismerlek téged, te sem ismersz engem, nem is tévesztettelek össze senkivel, de nagyon csodálkozom, mert eddig még senki se lakott ebben a házban, aki vagy holtan, vagy betegen ne hagyta volna el. Bizony, fiam, kockára teszed fiatalságodat. Miért nem mész az emeletre, és nézed meg az ottani kilátót?” Azzal az asszony elment útjára. Mikor az ifjú magára maradt, elgondolkodott szavain, és így szólt magában: „Még eddig nem voltam az emeleten, és nem is tudtam, hogy kilátó van ott.”