Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Másnap reggel szépen felöltözött, fogta az ékszeres dobozt, és elment a város királyához. Megcsókolta előtte a földet, és így szólt: „Uram, király, én mint tanácsadó jöttem el hozzád. Khoraszánból való vagyok, onnan vándoroltam színed elé, mert elterjedt híre a te nemes tetteidnek, nagy igazságosságodnak, és a te zászlód alatt akarok élni. Késő este érkeztem meg a városhoz, a kaput már zárva találtam, úgyhogy a városon kívül aludtam. Amint álom és ébrenlét közt feküdtem, egyszerre csak négy asszonyt pillantottam meg. Az egyik seprűn nyargalt, a másik egy legyezőn. Mindjárt tudtam, ó, király, hogy boszorkányok, akik a te városodba igyekeztek. Az egyik odajött hozzám, belém rúgott, és rám csapott egy rókafarkkal, amelyet kezében tartott. Engem ez úgy feldühösített, hogy belevágtam a késemmel (éppen kezem ügyében volt), és az alfelét találtam el, mert futtában már hátat fordított nekem. Mikor érezte, hogy sebet ejtettem rajta, elmenekült előlem, és elejtette ezt a szelencét tartalmával együtt. Felnyitottam és ezeket az értékes ékszereket találtam benne. Vedd el őket te, nekem nincs rájuk szükségem, mert én a hegyekben élő remete vagyok, a szívemből kivetettem minden világi dolgot, lemondtam javairól, és csak a magasztos Alláh arculatát keresem.” Ezzel a szelencét átadta és elment.