Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Egyszer a király, a leány apja, elhívatta a királyfit, jelenjék meg a palotában, hogy leányával megossza a nyoszolyáját. A levél megérkezett a király fiához, apja engedélyt adott neki a távozásra, és mellé adta a megvesztegetett vezírt. Küldött ezer lovast, ajándékokat, hordszékeket, díszmennyezeteket, sátrakat.
Útnak indult hát a vezír a királyfival, és titkon szőtte az ármányos terveket. Egyre azt fontolgatta magában, hogyan pusztítsa el a királyfit. Mikor kiértek a sivatagba, eszébe jutott, hogy a közeli hegynél van egy kristálytiszta vizű forrás, amely a férfit, ha iszik belőle, nővé változtatja. Mihelyt ez a vezír eszébe jutott, a forrás közelében leszállította a nyeregből a lovasokat, ő maga meg lóra kapott, és megkérdezte a királyfit, volna-e kedve vele menni, hogy a forrást megnézzék. A királyfi felült lovára, és elindultak kettesben. Az ifjú nem is sejtette, hogy vesztébe rohan. Mentek, amíg oda nem értek a forráshoz; a királyfi leszállt lováról, megmosta kezét a forrás vizében, aztán ivott belőle, és íme: nővé változott! Mikor ezt észrevette, felkiáltott, keservesen sírt, míg eszméletlenül össze nem esett. A vezír odament hozzá, hogy sajnálkozzék a szerencsétlenségen; megkérdezte: mi történt. Az ifjú elmondta neki, mi érte, a vezír pedig, mikor meghallotta, kifejezte nagy fájdalmát a baleseten, és sírva mondta: „A magasztos Alláh legyen a segítségedre nagy bajodban. Hogy is érhetett téged ez a szerencsétlenség, hogy sújthatott ekkora csapás most, éppen amikor olyan boldogan indultunk útnak, és király leányának karjai közé siettél? Most nem tudom: menjünk-e hozzá vagy ne? Te dönts; mit parancsolsz?” A királyfi így felelt: „Menj vissza apámhoz, és mondd meg neki, mi történt velem, én innen el nem mozdulok, amíg vagy el nem múlik ez rólam, vagy meghalok bánatomban.”