Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
A fiatalember néhány napig várt, amíg kifőzte a tervét. Egy esős-zivataros, viharos éjjel elindult hazulról, betörő felszerelést vitt magával, és elment annak a vezírnek, a leány gazdájának házához. Mikor odaért, vaskapcsokkal hágcsót erősített az épülethez, felmászott a tetőre, onnan lebocsátkozott az alsó helyiségekhez. Minden leány ott aludt a fekvőhelyén, és egy márvány ágyon megpillantott egy leányt, szép volt, mint a felkelő hold a tizennegyedik éjszakán. Odament fejéhez, lehúzta róla a takarót – aranyhímzéses paplan volt; a leány fejénél és lábánál is gyertyák égtek, minden gyertya, csillogó arany gyertyatartóban, ámbrától illatozott. A párna alatt ezüstszelence volt, amelyben a leány ékszereit tartotta. Az aranyműves ott settenkedett a lány fejénél, aztán egyszerre elővette kését, belevágott vele a leány alfelébe, és jól látható sebet ejtett rajta. A leány ijedten és félelemtől remegve ébredt fel, és mikor a férfit meglátta, nem mert kiabálni, hallgatott. Azt hitte, értéktárgyait akarja elvinni, és azt mondta neki: „Vedd ezt a dobozt, és ami benne van; ha megölnél, nem lenne belőle semmi hasznod; védelmed alatt vagyok.” A férfi elvette a szelencét tartalmával együtt és elment.