Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Ami pedig azt a társaságot illeti, három napig ültek a szekrényben, étlen-szomjan, nagy szorultságban, mert három napig szükségüket se végezhették. Végre az asztalos rávizelt a királyra, a király a vezír fejére, a vezír a váliéra, és a váli a kádiéra. A kádi felkiáltott: „Micsoda rondaság ez? Nem elég, hogy ilyen helyzetben vagyunk, még ránk is piszkoltok?” A váli is felemelte szavát: „Alláh sokasítsa meg rajtad áldását, ó, kádi!” Mikor a kádi ezt hallotta, megtudta, hogy ez a váli; ez pedig tovább kiáltozott: „Mit jelent ez a rondaság?” Erre a vezír emelte fel szavát, és azt mondta: „Alláh sokasítsa meg rajtad áldását, ó, váli!” Mikor a váli meghallotta a hangját, ráismert a vezírre. A vezír pedig folytatta: „Mit jelent ez a rondaság?” Mikor a király meghallotta a vezír szavát, ráismert, de nem szólt semmit, hogy el ne árulja magát. A vezír folytatta: „Alláh verje meg azt az asszonyt azért, amit velünk tett! Az ország minden hatósági személyét összehozta ide, csak éppen a királyt nem.” Mikor a király ezt hallotta, megszólalt: „Hallgassatok, én vagyok az első, aki annak a feslett szajhának hálójába estem.” Mikor az asztalos meghallotta beszédjüket, így szólt: „Hát én mit vétettem? Egy szekrényt csináltam neki négy arany dinárért, eljöttem, hogy beszedjem a pénzt, ő meg ravaszul becsalt ebbe a rekeszbe, és rám zárta az ajtaját.” Megindult köztük a beszélgetés, beszédükkel felvidították a királyt, és könnyítettek elszorult szívén.