Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
De amint így beszélgettek, megint kopogtatott valaki. „Ki ez?” – kérdezte a király. „A férjem” – felelte az asszony. A király azt mondta: „Távolítsd el innen szép szóval, különben én megyek oda, és erőszakkal teszem meg.” – „Ne tedd ezt, ó, uram – szólt az asszony -, légy egy kis türelemmel, amíg én az eszem segítségével szépszerével elküldöm.” – „És én addig mit csináljak?” – kérdezte a király. Az asszony kézen fogta a királyt, bedugta a negyedik polcra, és rázárta az ajtót. Aztán kiment ajtót nyitni: az asztalos jött el. Bement a szobába, köszönt, az asszony pedig így szólt hozzá: „Micsoda szekrényt csináltál te nekem?” – „Mi van vele?” – kérdezte az asztalos. „Az, hogy a polc túlságosan szűk” – felelte az asszony. „Dehogy; elég tág az” – viszonozta az asztalos. Ekkor az asszony azt mondta: „Menj be magad, és nézd meg; bele se férsz.” – „Beleférnek ide négyen is” – szólt az asztalos, és bebújt a szekrénybe. Mikor benn volt, az asszony rázárta az ötödik polc ajtaját. Aztán felkerekedett, magához vette a váli céduláját, elment vele a kincstárnokhoz, az átvette, megcsókolta az iratot, és kiengedte a fogságból az asszony szerelmesét. Az asszony elmesélte neki, mit tett, és mikor az ifjú megkérdezte, mihez kezdenek most, azt felelte neki: „Elköltözünk ebből a városból más városba; ezek után számunkra nincs itt maradás.” Összecsomagolták, amijük volt, tevékre rakták, és már mentek is más városba.