Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Mihelyt a látogatók eltávoztak, mindjárt kérdezősködtek a kép festője után, és kiderítették, hogy elment valami más városba; levelet írtak neki, amelyben elpanaszolták barátjuk állapotát, és kérdezősködtek arról a festményről, hogy áll vele a dolog: képzelet után festette, vagy látta-e hasonmását elevenen? A festő válaszában azt írta: „A képet egy leányról festettem, aki énekeslány egy vezírnél Indiának Kasmir nevű városában.”
Amikor az aranyműves – aki Perzsiának egyik városában lakott – ezt meghallotta, felkészült és útra kelt Indiába, és nagy fáradsággal eljutott abba a városba. Mikor odaérkezett, megtelepedett a városban, és egy napon betért egy odavaló illatszerkereskedőhöz, aki igen ügyes, értelmes, jóeszű ember volt. A királyról és körülményeiről kérdezősködött nála, és a kereskedő azt felelte: „A mi királyunk igazságos, tiszta életű, országa népéhez jóságos, alattvalói közt nem ismer különbséget, és semmit se gyűlöl jobban, mint a varázslatot. Ha valami boszorkánymester vagy boszorkány a keze közé jut, bedobatja a város előtt tátongó mélységbe, és otthagyatja őt étlen-szomjan, amíg elpusztul.” Most a vezírekről kérdezősködött, mire a kereskedő elmondta minden vezírnek életmódját, viselkedését, amíg végre az énekeslányra terelődött a szó. „A leány ezé meg ezé a vezíré” – mondta róla az illatszerész.