Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Alig fejezte be szavait a királynő, belépett a vezír a kádival és a tanúkkal: mind öreg nő, vállukra omló hajú tiszteletre méltó és méltóságteljes asszonyok. A királynő megparancsolta nekik, állítsák ki a házasságlevelet; összeadták az ifjúval, és most a királynő lakomákat rendelt, amelyekre az összes csapatot meghívta.
Mikor jól ettek-ittak, az ifjú bement a királynő ágyasházába, őt érintetlen szűznek találta, és elvette szüzességét.
Hét évig élt vele örömteljes életet, bőségben, boldogságban, egészségben, míg egy napon eszébe nem jutott, hogy ő bizony kinyitja az ajtót. „Ha odabenn nem volnának nagyszerű kincsek, szebbek, mint amilyeneket itt láttam, nem tiltotta volna meg, hogy bemenjek.” Felkerekedett, kinyitotta az ajtót – hát ott volt előtte az a madár, amely a folyó partjáról erre a szigetre hozta. Mikor a madár megpillantotta, így szólalt meg: „Nincs üdvözlő szó az olyan számára, akire semmi jó nem vár.” Amikor az ifjú a madarat meglátta, és beszédét meghallotta, elfutott előle, de ez utána eredt, megragadta, egy óra hosszat repült vele ég és föld között, és letette ugyanoda, ahonnan elragadta, aztán eltűnt; ő pedig ottmaradt egyedül. Lassanként magára eszmélt megint, visszagondolt rá, milyen sok kiváltságban, hatalomban, jólétben volt része, hogyan meneteltek vezetése alatt a csapatok, hogyan osztogatta a parancsot meg a tilalmat; és keservesen sírt, jajveszékelt.