Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
A leány pedig így mesélt:
A királyfi és a kalmár felesége
Boldogságos király, hallottam, hogy egy nagyon féltékeny természetű kalmárnak gyönyörű felesége volt, de úgy féltette, olyan féltékenyen őrizte, hogy nem lakott vele a városban, hanem a városon kívül építtetett számára egy magányos, minden épülettől távol eső lakot; magas falakkal, szilárd oszlopokkal, erős ajtókkal, mesteri lakatokkal. Ha bement a városba, bezárta az ajtókat, magával vitte a kulcsokat, nyakába akasztva.
Amikor egy napon a kalmár megint a városban volt, a király fia elhagyta a várost, hogy a környéken üdüljön, és a szabad mezőn szórakozzék. Hosszú ideig elmerülten nézegette a magányos vidéket, és egyszerre csak a szemébe ötlött egy lak, amelynek ablakából előkelő fiatal nő nézett ki. Mikor meglátta, egészen megdöbbentette szépsége és bája. Szeretett volna odajutni hozzá, de nem tudott. Magához szólította egyik apródját, tintát és papírt hozatott, leírta, milyen szerelemre gyulladt, aztán rátűzte a papírt nyila hegyére, és belőtte a lakba. A nyíl a kertbe esett le, amikor az asszony ott sétált. Odaszólt az egyik szolgálójának: „Szaladj és hozd ide azt a papirost.”