Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról

Olvasási idő: 75 Perc

Az ifjú mindezen végtelenül elcsodálkozott, és amint beszélgettek, belépett a vezír – hát egy ősz hajú, öreg nő volt, tiszteletre méltó, nemes méltóságú jelenség. A királynő azt mondta neki, hívja elébe a kádit tanúkkal. Az öreg nő elment, és a királynő most nyájasan az ifjúhoz fordult, barátságos szavakkal kedveskedett neki, hogy zavarát eloszlassa, aztán hozzáhajolva azt mondta: „Szívesen vennél engem feleségül?” Az ifjú felkelt, hogy megcsókolja előtte a földet: de ő visszatartotta, mire az ifjú így felelt: „Úrnőm, én szolgáid között a legjelenték­telenebb rabszolgád vagyok.” A királynő meg így folytatta: „Emlékszel-e a szolgaseregre, a csapatokra, a pénztömegre, a kincsekre és drágaságokra, amelyeket itt láttál?” – „Igen” – felelte az ifjú. „Ez mind rendelkezésedre áll, tehetsz vele, ami jólesik, belátásod szerint.” Aztán egy bezárt ajtóra mutatott, és azt mondta: „Mindennel rendelkezhetsz, kivéve ezt az ajtót; ezt nem szabad kinyitnod. Ha kinyitod, megbánod, de már késő lesz a bánat.”