Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Mikor a király ezt meghallotta, elszégyellte magát, azonnal felkelt, elhagyta a házat, és nem neheztelt az asszonyra. Siettében azonban ottfelejtette pecsétgyűrűjét a párna alatt, amelyen ült.
Visszament palotájába, és egyszer, amint szobájában ült, megjelent a vezírje, megcsókolta előtte a földet, és beszámolt küldetéséről. Aztán hazatért a vezír, és mikor leült kerevetére, és kezével benyúlt a párnák alá, megtalálta a király gyűrűjét. Nagyon nehéz lett a szíve, egy egész éven át tartózkodott a feleségétől, nem is szólt hozzá; ő pedig nem tudta, miért haragszik a férje. Végre az asszony megsokallta, és elküldött apjáért, elmondta neki, mi érte, hogy a férje már egy év óta kerüli. Apja azt felelte, hogy a legelső alkalommal panaszra megy a királyhoz. Egy napon csakugyan elment a palotába, a király elé állt, akinél ott volt a hadsereg kádija is, és panaszt emelt: „A magasztos Alláh egyengesse királyom útját! Hallgasd: volt nekem egy gyönyörű kertem, amelyet tulajdon kezemmel ültettem, amelyre pénzemet költöttem, míg végre megtermette gyümölcsét. Mikor a gyümölcs megérett, odaadtam kertemet ennek a vezírnek, ő lakmározott belőle, amíg ízlett neki a falat, aztán elhanyagolta, nem öntözte, a virágok elhervadtak, egész állapota megváltozott.” Ekkor a vezír így szólt: „Királyom, ez az ember igazat mondott. Vigyáztam a kertre, és élveztem gyümölcsét, de egy nap, mikor bementeni, az oroszlán nyomait pillantottam meg benne, féltettem az életemet, hát azóta kerültem a kertet.”