Abu Kir és Abu Szir

Olvasási idő: 32 Perc Élt egykor Alexandria városában két ember: a kelmefestő Abu Kir és a borbély Abu Szir. Szomszédok voltak a bazárban: a borbély műhelye szorosan a festő bódéja mellé épült. A festő hazug csirkefogó volt, közönséges semmiházi, mint akinek a fejét kemény sziklából vágták, vagy zsidótemplom küszöbéből készítették – szégyentelenül űzte gaztetteit az emberek ellen. Az volt a szokása, ha valaki kelmét hozott hozzá festeni, először is a fizetséget kérte, azzal az ürüggyel, hogy előbb a festéshez való anyagokat kell megvásárolnia, és ha aztán az illető előre odaadta neki a pénzt, elvette és evés-ivással elherdálta, majd eladta a kelmét, amit a tulajdonosától átvett, és annak az árát is evés-ivásra meg miegymásra költötte; a legfinomabb falatokat rogyásig nyelte, a legválogatottabb, észvesztő italokat csak úgy vedelte. Ha aztán a szövet gazdája jelentkezett nála, azt mondta neki: „Gyere el megint holnap, napkelte előtt, addigra meg lesz festve a kelméd.” A megrendelő elment, azt mondta magában: „Közel esik egyik nap a másikhoz.” És másnap a kijelölt időben visszajött. A festő most így szólt hozzá: „Holnap gyere el megint, tegnap nem tudtam dolgozni, mert vendégség volt nálam, el kellett őket látnom, míg csak el nem mentek, gyere el holnap napkelte előtt, akkor átveheted a megfestett kelmédet.” Ha az ember elment, harmadnap pedig megint visszajött, azt mondta neki: „Kérlek, bocsáss meg, hogy tegnap nem dolgozhattam, a feleségem éjjel gyereket szült, nappal meg mindenféle ügyes-bajos dologgal voltam elfoglalva, de ha holnap eljössz, minden bizonnyal készen lesz a kelméd, addigra megfestem.” Ha az ember a kitűzött időben beállított, a festő megint kész volt valami kifogással, meg is esküdött rá. Így tartotta a vevőt hitegetéssel, fogadkozással, amíg az végre kijött a béketűrésből és rászólt: „Meddig hitegetsz még a holnapi nappal? Add vissza a szövetemet úgy, ahogy van, festetlenül!” Erre azt felelte: „Alláhra, testvér, majd megöl a szégyen, de csak megmondom az igazat, károsítsa meg Alláh, aki másokat megkárosít!” Ha a vevő erre megkérdezte: „Mi történt hát?” – így válaszolt neki: „Ami a kelmédet illeti, azt megfestettem, valami gyönyö­rűséges lett, de amikor a kötélre akasztottam, ellopták; fogalmam sincs, ki volt a tolvaj.” Ha a kelme gazdája jólelkű ember volt, megesett, hogy azt mondta: „Alláh majd kárpótol érte!” – de ha rossz természetű volt, és szórta a festőre a szitkot-átkot, akkor se ért vele semmit, még ha bíró elé is vitte a dolgot. Így folytatta üzelmeit a kelmefestő, amíg csak el nem terjedt rossz híre az emberek közt, és egyik óvta a másikat Abu Kirtől, és mindenki távol tartotta magát tőle; végül már csak egy-egy vevő esett bele hálójába, olyan, aki nem ismerte; amellett nap nap után csak szidta-becs­mé­relte minden istenteremtménye. Így esett, hogy egyre rosszabbul ment az üzlete. Fölvette azt a szokást, hogy bement szomszédja, Abu Szir borbélyműhelyébe, leült, és szemmel tartotta a festőműhely ajtaját. Ha aztán meglátott a festőüzlet előtt valaki ismeretlent, aki festenivalót hozott, előbújt a borbélyműhelyből és megszólította: „Ez meg ez, mit parancsolsz?” Ha az erre azt mondta: „Vedd ezt, és fessed meg nekem” – megkérdezte: „Milyen színűre paran­csolod?” Mert minden gazembersége mellett jól értett a különféle színekhez; csak éppen hogy mindenkit rászedett, és végül ez juttatta koldusbotra. Átvette hát az embertől a szövetet, és azt mondta neki: „Fizesd ki előre az árát, holnap pedig gyere el érte, és vidd el.” Az illető odaadta neki a pénzt és elment; ő meg fogta a kelmét, eladta a bazárban, és az áráért húst, zöldségfélét, dohányt, gyümölcsöt meg minden egyéb szükségeset vásárolt; ha pedig meglátott a műhelye előtt valakit azok közül, akik egyszer festenivalót adtak neki, nem mutatkozott, és láthatatlan maradt.