Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Mihelyt a lányok megpillantották az ifjút, kiszálltak a hajóból, hozzáléptek, megcsókolták a kezét, és azt mondták: „Te vagy a mi királyi vőlegényünk.” Ekkor előlépett az egyik leány, szép volt, mint a tündöklő nap a fényes égen, kezében selyemkendőbe burkolt királyi díszruha, meg válogatott jácintkövekkel kirakott aranykorona. Odament az ifjúhoz, felöltöztette, fejére tette a koronát, kezénél fogva elvezette a hajóra; az ifjú látta, hogy a hajót különféle tarka selyemszőnyeggel díszítették fel. Aztán kifeszítették a vitorlákat, és a hajó kifutott a nyílt tengerre.
Az ifjú így mesélte tovább történetét: „Amint így vitorláztam velük, biztos voltam benne, hogy álom az egész. Nem tudtam, hova visznek. Mikor a szárazföldet elértük, láttam, hogy az egész part zsúfolva van vértes katonákkal, csak Alláh – dicsértessék és magasztaltassék a neve! – tudta volna megmondani számukat. Miután partra szálltunk, különféle drágakővel és gyöngyökkel kirakott aranynyereg alatt öt bélyegzett lovat vezettek elém, én az egyiket kiválasztottam magamnak, felültem rá, a többi négyet utánam vezették. És amint lovagoltam, fejem fölött kibontották a zászlókat és lobogókat, a dobok peregtek, a tamburák csattogtak, a csapatok jobbról-balról felsorakoztak, és én egyre kérdezgettem magamban, alszom-e vagy ébren vagyok. Addig meneteltem velük, alig tudva, hogy megyünk, mert a menetet csak álomképnek tartottam: amíg elértünk egy zöld mezőre, azon egy kertes kastély volt, a kertben mindenféle sudár fák, csergő folyócskák, ezerféle tarka virág; zengő madárkák a Mindenhatót magasztalták. Egyszerre csak egy sereg tört előre a kastély és a kert között, mint a rohanó áradat, és ellepte a mezőt. Mikor hozzám értek, megálltak, és látom, amint királyuk előlépett lován, egyedül; csak egy-két meghittje követi.”