Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
„Ezt pedig azért meséltem el, ó, királyom, hogy tudd meg: nem szabad hinned gonosz vezírek szavának: mind sötét ármányban sántikálnak.”
A király hajlott a leány szavára, és megparancsolta, végezzék ki a fiát.
Most a harmadik vezír ment el a királyi palotába, és azt mondta a többieknek: „Ma én fogok értetek helytállni a király haragja ellen.” És odalépett a király elé, megcsókolta előtte a földet, és így szólt: „Uram, királyom, én jóhiszemű tanácsadód vagyok, és szívemen fekszik sorsod és az ország sorsa. Becsületes tanácsot akarok néked adni: ne hamarkodd el fiad kivégeztetését, aki szemed vigasza és ágyékod gyümölcse. Hiszen az ő vétke talán egészen jelentéktelen, és csak az a leány túlozza úgy előtted. Hallottam egy falu lakosairól, akik elpusztították egymást egy mézcsöpp miatt.” – „Hogy történt ez?” – kérdezte a király.