Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Mikor a kereskedő látta, hogy meg kell lennie, összeszedett mindenféle árut harmincezer dinár értékben, és útnak indította fiát néhány kereskedővel, akikben megbízott, és lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak fiára. Aztán elbúcsúzott gyermekétől, hazament, a fiú pedig kereskedőtársaival addig utazott, míg el nem ért velük Bagdád városába, a béke lakába.
Mikor megérkezett, elment a bazárba, ott olyan gyönyörű szép házat látott, hogy az esze is megállt, szeme is elállt láttára; madarak csicseregtek benne, egymásba nyíló szobákból állt, padlójuk tarka márvánnyal volt borítva, aranyozott mennyezetük lazúrkővel kirakva. Megkérdezte a kapustól, mennyi a havi bérösszeg; az azt felelte, hogy tíz dinár. „Komolyan beszélsz, vagy tréfálsz velem?” – kérdezte az ifjú. A kapus így felelt: „Alláhra, komolyan beszélek, mert aki csak idejön lakni, nem marad itt egy vagy két hétnél tovább.” – „És miért?” – kérdezte az ifjú. Azt felelte a kapus: „Fiam, aki csak ide beköltözik, az nem hagyja el a házat másképp, mint vagy betegen, vagy holtan. Ez a ház olyan hírhedt lett az emberek közt, hogy nem jön ide senki se lakónak, azért szállítottuk úgy le a bérét.” A fiú ezeknek hallatára végtelenül elcsodálkozott, és azt mondta: „Egészen biztosan van valami oka annak, hogy az emberek ebben a házban megbetegszenek vagy meghalnak.”