Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Mikor a királyfi önkívületéből magához tért, napokon át nem evett, nem ivott és nem aludt, amiért így elbántak vele. De szívét már elfogta a nagy szerelem, és egyik szolgáját elküldte a hercegnő apjához egy levéllel, amelyben megírta, hogy nem tud hazájába visszamenni: vagy betölti vágyát, vagy pedig belehal. Mikor a leány apja megkapta a levelet, nagyon elszomorodott, és el akarta küldeni a királyfihoz néhány vitézét és katonáját, de vezírjei lebeszélték róla, és türelemre intették.
De most a királyfi cselt eszelt ki, hogy célját elérje. Vénséges öregnek öltözött, és elment a királyleány kertjébe, ahová a lány gyakran el szokott látogatni. Összeismerkedett az őrrel, és azt mondta neki: „Idegen vagyok, messzi földről jöttem. Fiatal korom óta mindig kertészkedtem, és a föld megműveléséhez máig is kitűnően értek. Növényápolásban, virágok gondozásában nincs nálam különb.” Mikor a kert őre ezt meghallotta, végtelenül megörült, bebocsátotta a kertbe, és a kertészek figyelmébe ajánlotta. A királyfi meg hozzáfogott a munkához, ápolta a fákat, nemesítette a gyümölcseiket.