Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Eljött a dél, a nap forrón tűzött rá; és egyszerre csak egy városra bukkant. Hatalmas épületei voltak, erős falai, de embert sehol nem látott; mindenütt csupa rom és pusztulás; baglyok, varjak lakták, nem tanyázott benne más. Amint csodálkozva ott állt a város előtt, egyszerre csak egy gyönyörű szép leányt pillantott meg az egyik falnál. A leány keservesen sírt. A királyfi odament hozzá, és megkérdezte, kicsoda. A leány így felelt: „Én Bint el-Tamina vagyok, El-Tijáhnak, a Szürke Ország királyának a leánya. Egyszer kimentem a szobámból, hogy szükségemet végezzem, és egy ifrit a dzsinnek nemzetségéből megragadott, és repült velem ég és föld között. Hirtelen egy tüzes meteor zuhant rá és elégette, én pedig ide estem le, és már három napja vagyok itt étlen-szomjan. Most, hogy megláttalak, most kezdtem feléledni.” A királyfi megszánta a leányt, maga mögé ültette a lovára, és azt mondta neki: „Nyugodjék meg a lelked, és hűtsed le szemed forróságát, mert ha Alláh – dicsértessék és magasztaltassék – visszavezet az enyéimhez, visszaküldelek családodnak.” És nyargalt a herceg, menekülésükért fohászkodva, amikor háta mögött megszólalt a leány: „Királyi herceg, hadd szálljak le, hogy ennek a falnak tövében szükségemet végezzem.”