A tengerjáró Szindbád utazásai

Olvasási idő: 68 Perc Az igazhivők fejedelmének, Harún ar-Rasíd kalifának idejében élt Bagdád városában egy ember: Szindbádnak hívták. Szegény sorban volt, és teherhordással kereste meg a kenyerét. Történt pedig egyszer, hogy igen súlyos csomagot vitt. Roppant meleg nap volt, majd leros­kadt terhe alatt, csurgott róla a verejték, a hőség iszonyúan nyomasztotta. Épp egy kereskedő kapuja mellett haladt el: az utat a kapu előtt felsöpörték, megöntözték, ez egészen felfrissítette a levegőt. A kapu mellett pedig széles kőpad állt. A teherhordó lerakta a málhát a padra, hogy megpihenjen, és friss levegőt szívjon. A kapun át tiszta szellő csapta meg az arcát, a kellemes illat és a hűs fuvallat nagy gyönyörrel töltötte el. Leült a pad szélére, bentről kihallatszottak pengő húroknak, lantnak futamai, szívderítő hangok és válogatott szavalatok. És hallotta a madarak dalát, amint dicsőítették Alláht – magasztaltassék az ő neve! – a legváltozatosabb hangokon, mindegyik a maga nyel­vén, a gerlicéét és az ezerszavú csalogányét, a rigóét és fülemüléét, az örvös galambét és keravánét. Elcsodálkozott, és örömre vidult a szíve. Közelebb lépett a kapuhoz, és a ház bejáratánál egy óriási kertet pillantott meg, benne pedig szolgákat, rabszolgákat, inasokat, kísérőket látott, és sok mindent, amit csak királyok és császárok körül találni. És megcsapta a sokféle jó és nemes ételnek, finom italnak illata. Égnek emelve tekintetét, így szólt: „Dicsértessél, ó, Uram, Teremtőm, ó, Adományozó, aki elhalmozod azt, akit akarsz, és nem adsz számot tetteidről! Uram, Istenem, bocsánatot kérek tőled minden bűnömért, és megbánom előtted az én vétkeimet. Ó, Uram, nem lehet szót emelni a te bölcsességed és a te hatalmasságod ellen, mert te nem kérdezel senkit, csak cselekszel, és neked mindenre van hatalmad: magasztaltassék a te neved! Gazdaggá teszed, akit akarsz, és szegénnyé, akit akarsz, felmagasztalod, akit akarsz, és megalázod, akit akarsz. Nincs más isten, csak te! Milyen nagy a te fenséged, és milyen erős a te hatalmad, és milyen remek a te kormányzatod! Elhalmoztad jóságoddal szolgáid közül azt, akit te akartál. Ím, ennek a helynek gazdája bőven részesült a te adományaidban, élvezi a kellemes illatokat, a gyönyörködtető ételeket, a válogatott italoknak minden fajtáját. Mert bizony te a teremtményeidnek azt ítéled oda, amit akarsz, és amit számukra rendeltél. És egyik fáradt, a másik pihent, ez boldog, az pedig, mint én, a vesződség és megaláztatás teljében nyűglődik.” És ezt a verset szavalta: Keserves életem örömtelen, sötét, Míg mások élvezik szelid árny hüvösét, Minden kis porcikám izzadt kinban feszül, Vállamra a teher mindjobban nehezül. Más e világ minden kincsében válogat A sors nem hoz reá sanyargó napokat, Nyakába végzete nyűgös terhet nem ád, Örül, eszik-iszik egy hosszú élten át. Pedig mind ugyanúgy egy csöppből eredünk, Egyenlő embersors a földi életünk. És mégis: bús koldus, fanyar ecet vagyok, Az meg bor, mely nemes kristályon átragyog. Bocsáss meg, istenem, hogy szolgád ily merész Hogy zugolódni mer, hisz csak jó, mit Te téssz! És amikor a teherhordó Szindbád befejezte versét, nekikészült, hogy felvegye a terhét, és tovább menjen. Hát egyszerre csak előjön a kapuból egy fiatal, szép arcú, jó termetű, gyönyörűen öltözött legény, megfogja a teherhordó kezét, és így szól hozzá: „Engedelmeskedj uram szavának, aki magához hívat téged.” A teherhordó húzódozni kezdett, de a fiú nem engedte el a kezét. Így hát letette málháját a kapushoz, az előcsarnokba, s a fiúval belépett a ház bejáratán. Gyönyörű épületet pillantott meg. Csupa kellemesség, csupa fenség. Aztán hatalmas nagy termet látott, teli nemes urakkal és előkelő személyiségekkel, mindenütt pom­pás virágok illatoztak. Volt itt mindenféle csemege és friss gyümölcs, rengeteg sok drága étel, italok a legnemesebb szőlőtőről. Hangszerek és gyönyörű lányok, mind rendben felsora­koztatva, vidították fel a lelkeket. A nagy terem főhelyén pedig hatalmas, tiszteletre méltó férfiú ült, halántékát már megütötte a dér; szép megjelenésű, tetszetős külsejű, tiszteletet parancsoló, méltóságteljes, ragyogó és díszes jelenség. Elámult a teherhordó Szindbád, és így szólt magában: „Alláhra, ez a Paradicsom kertjének egy darabja, vagy pedig valami királynak vagy császárnak kastélya.” Aztán az udvariasság parancsát követve üdvözölte a jelenlevőket, áldást kért rájuk, és megcsókolta a földet színük előtt. Aztán felegyenesedett, és alázatosan lehajtotta fejét.