Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Az ifjú felkelt, elment az öreg után, aki elvezette a fürdőhöz, bement vele, lemosatta testéről a rátapadt sok piszkot, aztán hozatott számára szép vászonruhát, felöltöztette és elment vele haza, a társaihoz.
Mikor az ifjú belépett, látta, hogy egy szilárdan épített, oszlopokkal szépített, tágas házban van; egymással szemben lakószobák sora és termek; minden teremben szökőkút, fölöttük csicsergő madarak. Minden oldalról ablakok nyíltak a ház gyönyörű belső kertjére. Az öreg bevezette az egyik lakószobába; tarka márvánnyal volt kirakva, a mennyezet lazúrral és csillogó arannyal kifestve; a padlót selyemszőnyeg borította. A szobában tíz öregembert látott, egymással szemben ültek, gyászruhában, és sírtak, jajveszékeltek. A fiatalember nagyon elcsodálkozott, és már éppen meg akarta kérdezni, mit jelent ez, de eszébe jutott a kikötött feltétel, és elharapta a szót. A seikh így szólt hozzá: „Minden szobába bemehetsz, de ebbe a szobába – és rámutatott az egyik ajtóra – tilos belépned.” A seikh most egy ládát adott át az ifjúnak – harmincezer dinár volt benne – és így szólt: „Fiam, használd fel ezt az összeget a magad belátása szerint mindarra, amire nekünk szükségünk van, meg ami neked kell. Légy becsületes, és őrizd jól, amit most átadok neked.” – „Hallom és engedelmeskedem” – szólt az ifjú.