Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Másnap a király üzenetet küldött leányának, hogy rendelje el a küzdelmet. Mikor a hercegnő ezt meghallotta, felkészült a küzdelemre. Felvette harci felszerelését, és kiment a küzdőtérre. A királyfi is kiállt ellene harcra készen. Mikor a nép hírét vette ennek, mindenfelől odaözönlött. Ed-Datmá megjelent hát harci ruhában, felövezett karddal, lebocsátott sisakrostéllyal; vele szembejött a királyfi: tündöklött a délceg dalia fényes fegyverzete, vitéz vértezete. Nekirohantak egymásnak, sokáig forgolódtak egymás körül, hevesen küzdöttek jó ideig, amíg a hercegnő látta, hogy a királyfi különb vitéz és lovag, mint az eddigi ellenfelei. Félt, hogy szégyenben marad a nézők előtt, mert tudta, hogy biztosan le fogja győzni a herceg. Ezért elhatározta, hogy csellel fog élni; tőrt vetett a királyfinak: felfedte arcát, amely bűvösebben ragyogott a teliholdnál. Mikor a királyfi ránézett, elámult, ereje ellankadt, minden elszántsága semmivé lett, úgyhogy a hercegnő kiragadta a nyeregből, és úgy tartotta a kezében, mint a sas a verebet a karmai között, a királyfi meg annyira belefeledkezett arcának csodálatába, hogy nem is tudta, mit csinál vele a leány. A hercegnő pedig elvette lovát, fegyvereit, ruháját, rásütötte a bélyegét, és kiadta az útját.