Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról

Olvasási idő: 75 Perc Letűnt esztendőkben, régmúlt időkben élt a föld többi királya közt egy király. Volt erős hadserege, szolgaserege, nagy hatalma, sok pénze, de már hajlott kort ért el, és még mindig nem áldotta meg az ég fiúgyermekkel. Nagy gondot okozott ez a királynak, és fohászkodva fordult a Prófétához – béke és áldás szálljon reá! -, hogy járjon közbe a magasztos Alláhnál a prófétáknak, a szenteknek és a vértanúknak, az Ő szolgáinak dicső nevében, hogy ajándékozza meg fiúgyermekkel, aki őutána az uralmat örökölje, és szemének vigasza legyen. Ezután a szobájába sietett, odarendelte nagybátyja leányát, és lefeküdt vele. Az asszony teherbe esett a magasztos Alláh engedelméből, kitöltötte a hónapokat, míg lebetegedésének ideje eljött, és fiúgyermeket szült. A gyermek arca olyan volt, mint a hold képe, növekedésének tizennegyedik éjszakáján. És gondozták a gyermeket, amíg ötödik életévét el nem érte. Volt a király bölcsei közt egy tapasztalt bölcs, Esz Szindibádnak hívták: ennek a gondozásába adta most fiát. Ez a gyereket tízéves koráig oktatta a tudományokra és az irodalomra, úgyhogy a fiúhoz senki se volt fogható abban az időben, ami a tudást, a műveltséget és az értelmességet illeti. Mikor apja ezt látta, arab lovasokat hozatott, megtanították lovagolni, és az ifjú mesterien vágtatott, ugratott a porondon; minden kortársát felülmúlta ebben a művészetben. Egy napon az a bölcs meg akarta kérdezni a csillagokat a fiú sorsáról, és a fiú csillagainak állásából azt látta, hogy ha hét nap leforgása alatt egyetlen szót szól is, meg kell halnia. A bölcs elsietett a királyhoz, a fiú apjához, hogy ezt közölje vele. A király megkérdezte: „Mit kell tenni? Mi a te tanácsod, bölcs férfiú?” A bölcs így felelt: „Uram, király, nézetem és tanácsom az, hogy küldd olyan helyre, ahol élvezetek közt és a zene hangjainál tartózkodhat, amíg ez a hét nap el nem múlik.” A király elküldött egyik meghitt rabnőjéért, aki az összes leányok közt a legszebbik volt, neki adta át a fiát, ezekkel a szavakkal: „Vezesd uradat a kastélyba, helyezd el magadnál; csak hét nap után hagyhatja el a lakást.” A rableány kézen fogta az ifjút, és elhelyezte a kijelölt kastélyban. Ennek a kastélynak negyven szobája volt, mindegyik szobában tíz rabnő, és olyan szépen tudtak zenélni, hogy ha bármelyikük megszólaltatta hangszerét, már az egész kastély táncra perdült. A kastély körül folyó folyt, partjait gyümölcsfák és illatos virágok szegélyezték. A fiú olyan szép és nemes jelenség volt, hogy azt szó le nem írhatja. Mikor az első éjjel a kastélyban hált, apja kedvenc ágyasa meglátta, szerelem fogta el szívét, nem tudott uralkodni magán, és rávetette magát a fiúra. Ez így szólt hozzá: „Ha Alláh is úgy akarja, mihelyt elhagyhatom ezt a helyet, elmondom ezt apámnak, és megölet téged.” Ekkor a leány elment a királyhoz, sírva-zokogva vetette magát lába elé: „Mi az, te leány? Mi van uraddal? Jól érzi magát?” – kérdezte a király. A leány így felelt: „Ó, én parancsolom! Nézd, az uram szerel­mével üldöz, és meg akar ölni, mert nem engedtem neki. Elfutottam előle, és soha többé nem akarok a kastélyba visszamenni.” Mikor a király ezt hallotta, óriási haragra gerjedt, magához hívatta vezírjeit, és megparancsolta nekik, végeztessék ki a fiút. A vezírek így szóltak egymás között: „A király most meg akarja öletni a fiát, de ha megölette, biztos, hogy megbánja, mert forrón szereti, hiszen akkor kapta, mikor már felhagyott minden reménnyel. Azután pedig majd nekünk tesz szemrehányást, miért nem tanácsoltuk neki, hogy ne ölesse meg a fiút.” És megegyeztek abban, hogy rábeszélik a királyt, ne ölesse meg a fiát.