Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Fejére valami ócska rongyot kötött, ami éppen a háznál volt, elvitte a váli ruháit, és odatelepedett hozzá a szőnyegre. Ott aztán játszadoztak, enyelegtek, de mikor a váli kezét kinyújtotta utána, azt mondta neki: „Uram, ez a nap a tiéd, és senki sem osztozik benne veled, csakhogy azt a kegyet kérem tőled, állíts ki egy írást, hogy bátyámat szabadon bocsássák, akkor meg fog nyugodni a szívem.” – „Hallom és engedelmeskedem a legnagyobb készséggel” – szólt a váli, és megírta a cédulát a kincstárosnak, hogy mihelyt ezt az írást megkapta, minden huzakodás, vonakodás nélkül tüstént bocsássa szabadon ezt meg ezt a foglyot; választ nem vár. A levelet lepecsételte, az asszony pedig magához vette. Aztán megint leült a szőnyegre enyelegni, de egyszerre csak kopogtattak az ajtón. „Ki ez?” – kérdezte a váli. „A férjem” – felelte az asszony. „Mit tegyek?” – szólt a váli. Az asszony azt felelte: „Bújj ebbe a szekrénybe, amíg eltávolítom; aztán visszajövök hozzád.”