Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Azonnal bement a házba, bejárta minden sarkát, míg végre az egyik oszlopnál egy kis ajtót látott meg, amelynek félfáit belepte a pókháló. Azt mondta magában: „Talán azért szőtte oda hálóját a pók, hogy a bejárást elzárja.”
De erőt merített a magasztos Alláh szavaiból: „Mondd: semmi olyan nem érhet bennünket, amit Alláh nem írt meg részünkre.” És kinyitotta az ajtót, felment egy kis lépcsőn, amíg a tetőre nem ért. Megtalálta a kilátót, és leült pihenni, gyönyörködni. Ekkor egy kedves és tiszta házat pillantott meg, szintén magas kilátóval, amely egész Bagdád fölött uralkodott, a kilátón pedig egy leányt, aki szép volt, mint egy huri, és egész szívét rabjává tette, eszét, józanságát elvette, és az ifjút Jób szenvedéseivel és Jákob gyászával sújtotta. Mikor meglátta ezt a leányt, és elgondolkodott róla, azt mondta magában: „Ha az emberek azt mondják, hogy aki ebbe a házba jön lakni, vagy meghal, vagy megbetegszik: az talán e miatt a leány miatt van. Ó, csak tudnám, hogy menekülök meg, mert máris elvesztettem az eszemet!”