Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Az öregasszony pedig kézen fogta a menyecskét, vitte a fiatalember házához. A fiatal nő azt hitte, ez a vőlegény háza. Bementek és beléptek a fogadószobába. A fiatalember elébe rohant, csókolgatta a kezét és lábát. A fiatalasszonyt egészen elkábította az ifjú szépsége, és azt hitte, hogy az egész hely, meg ami benne van, a sok virág, étel-ital, mind álom. Mikor az öregasszony látta nagy zavarát, így szólt hozzá: „Alláh neve lebegjen fölötted, leányom! Ne félj, én itt maradok, és egy percre se hagylak el. Te illesz őhozzá, ő illik tehozzád.”
Az asszonyka nagy szégyenkezve leült, a fiatalember meg enyelgett vele, nevettette, szórakoztatta versekkel és mesékkel, amíg szíve kitágult, és jókedvű lett. Evett-ivott, és mikor a bor már ízlett neki, lantot vett elő, énekelt; az ifjú szépsége nagyon ínyére volt, és megkapta a lelkét. Az ifjú ezt észrevette, és bor nélkül is megittasult tőle, nem bánt már semmit ezen a világon. Az öregasszony visszavonult, és reggel megint eljött hozzájuk, megkérdezte: „Az én úrnőm hogy töltötte az éjszakát?” – „Jól – felelte a fiatal nő -, a te kezed és kerítő mesterséged jóvoltából.” – „De most készülj, menjünk vissza anyádhoz.” Mikor az ifjú ezt meghallotta, elővett száz dinárt, és azt mondta neki: „Hagyd még itt a mai éjszakára.”