Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Aztán enyelegtek egymással a fekvőhelyen, a vezír mindig a dologra akart térni, az asszony meg egyre elhárította magától. Amint így beszélgettek, egyszerre csak kopogtattak az ajtón. „Ki ez?” – kérdezte a vezír. „A férjem” – felelte az asszony. „Hogy menekülök innen?” – aggódott a vezír. Az asszony azt mondta: „Kelj fel, és bújj ebbe a szekrénybe, amíg eltávolítom a férjemet, és visszajövök érted. Ne félj.”
Betessékelte a szekrénybe, a harmadik polcra, és rázárta az ajtót. Aztán kiment, ajtót nyitott: a király volt. Mikor meglátta a királyt, megcsókolta előtte a földet, kezénél fogva bevezette a lakása díszhelyére, leültette a szőnyegre, és így szólt hozzá: „Megtisztelted a házamat, ó, király, és ha az egész világot mindenestül neked akarnám ajándékozni viszonzásul, nem érne fel egyetlen lépéseddel, amelyet felém irányítsz.” Mikor a király a szőnyegen leült, így szólt hozzá az asszony: „Adj rá engedélyt, hogy egy szót szóljak hozzád.” – „Mondd csak, amit akarsz” – felelte a király. Az asszony erre így szólt: „Uram, helyezd magadat kényelembe; vesd le ruhádat, és tedd le a turbánt.” Az a ruha, ami a királyon volt, megért ezer dinárt; mikor levetette, olyan rongyokat adott rá az asszony, amelyek nem értek többet tíz dirhemnél. Most az asszony nyájaskodni, enyelegni kezdett a királlyal: a többiek a szekrényben mindent hallottak, ami történik, de nem mertek megmukkanni. Amikor a király az asszony nyaka felé nyújtotta kezét, mert már szerette volna vágyát kielégíteni, az asszony azt mondta: „Ez még nem fog elfutni előlünk; már régebben terveztem valamit arra az esetre, ha lakásomat megtiszteled; van valamim, aminek nagyon fogsz örülni.”