Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Mikor a király e szavakat hallotta, megparancsolta, végezzék ki a fiát.
De most az ötödik vezír lépett elébe, megcsókolta előtte a földet, és így szólt: „Hatalmas király, halaszd el és el ne hamarkodd fiad kivégzését. Elsietésnek legtöbbször megbánás a vége. Féltelek, hogy te is megbánod a tettedet, mint az az ember, aki egész életében nem nevetett többé.” – „Hogy volt az, vezírem?” – kérdezte a király.
A vezír pedig így mesélt:
Aki soha nem nevetett többé
Azt hallottam, ó, király, hogy volt egyszer egy ember, aki számtalan ház, nagy vagyon, sok pénz, eunuch, rabszolga és földbirtok felett uralkodott. Mikor a magasztos Alláh irgalma magához szólította, egy kisfiút hagyott hátra. Alighogy a fiú megnőtt, ráadta magát az eszem-iszomra, zenét és éneket hallgatott, elajándékozta, elosztogatta, elköltötte az egész pénzt, ami apja után rá jutott. Végre nem maradt semmije, úgyhogy kénytelen volt eladni rabszolgáit, rabnőit, birtokait, de ezt a pénzt is elpocsékolta, végre annyira elszegényedett, hogy elment napszámosnak.