Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
Mikor a király az ifjúhoz közel ért, leszállt a lóról; mire az ifjú is leszállt. A legbensőségesebb szalámmal üdvözölték egymást. Azután megint lóra ültek, és a király azt mondta az ifjúnak: „Jöjj velem, vendégem vagy.”
Az ifjú vele ment, és együtt lovagoltak beszélgetve, körülöttük a kíséret, amíg el nem értek a király kastélyához. Akkor leszálltak a lóról, és mindnyájan bementek a palotába; a király és az ifjú kéz-kézben. Aranytrónusra ültette vendégét, ő maga melléje ült. De mikor a király a lithámot levette arcáról, hát egy gyönyörűséges leány volt, olyan, mint a fényes égen tündöklő napfény, szépek szépe, minden tökély mintaképe, szíveknek csábos csalétke. Nézte az ifjú e jelenség báját, minden ragyogó pompáját, és csodálattal töltötte el lelkét ennyi szépség, ekkora fenség. A leány így szólt hozzá: „Királyom, én ennek az országnak királynője vagyok, és az egész katonaság, amelyet láttál, a lovasság meg a gyalogság is nőkből állt, nincs köztük férfi. A mi országunkban a férfiak szántanak, vetnek, aratnak, földmunkákkal, városépítéssel és az emberek számára hasznos mesterségekkel foglalkoznak, a nők pedig, azok kormányoznak, ellátják a hivatalokat, és katonai szolgálatot végeznek.”