Mese az asszonyok végtelen ravaszságáról és csalfaságáról
A rableány kézen fogta az ifjút, és elhelyezte a kijelölt kastélyban.
Ennek a kastélynak negyven szobája volt, mindegyik szobában tíz rabnő, és olyan szépen tudtak zenélni, hogy ha bármelyikük megszólaltatta hangszerét, már az egész kastély táncra perdült.
A kastély körül folyó folyt, partjait gyümölcsfák és illatos virágok szegélyezték.
A fiú olyan szép és nemes jelenség volt, hogy azt szó le nem írhatja. Mikor az első éjjel a kastélyban hált, apja kedvenc ágyasa meglátta, szerelem fogta el szívét, nem tudott uralkodni magán, és rávetette magát a fiúra. Ez így szólt hozzá: „Ha Alláh is úgy akarja, mihelyt elhagyhatom ezt a helyet, elmondom ezt apámnak, és megölet téged.” Ekkor a leány elment a királyhoz, sírva-zokogva vetette magát lába elé: „Mi az, te leány? Mi van uraddal? Jól érzi magát?” – kérdezte a király. A leány így felelt: „Ó, én parancsolom! Nézd, az uram szerelmével üldöz, és meg akar ölni, mert nem engedtem neki. Elfutottam előle, és soha többé nem akarok a kastélyba visszamenni.”