A tengerjáró Szindbád utazásai
Nem szóltam a terveimről senkinek, se a családomnak, sem a szolgáimnak, sem pedig egyik társamnak se. Az ember meg röpült, én a vállán, amíg csak olyan magasra nem emelkedett a felhők fölé, hogy hallottam az égen át az angyalok zengő karát. Elámultam és így szóltam: „Magasztaltassék Alláh! Dicsőség Alláhnak!” És még be sem fejeztem a dicséret szavait, amikor tűz csapott ki az égből, és kicsiny híja, hogy el nem égette a szárnyas embereket. Gyorsan leereszkedtek, engem letettek egy magas hegyre, és végtelen haraggal elmentek és otthagytak.
Egyedül maradtam a hegyen, és szidtam magamat azért, amit cselekedtem, és így szóltam: „Nincs másutt hatalom és nincs erő, csak a magasztos, hatalmas Alláhnál! Mihelyt kimenekülök egyik bajból, mindjárt beleesem a másikba, ami még gonoszabb, mint az előbbi volt.” Ott kuporogtam hát a hegyen, és nem tudtam, hova menjek, amidőn íme, két ifjú haladt arra, szép, mint két telihold, és mindegyiknek kezében aranypálca volt, és arra támaszkodott. Közeledtem hozzájuk, és üdvözöltem őket, ők viszonozták köszönésemet. Így szóltam hozzájuk: „Alláhra, esedezem hozzátok, mondjátok meg, kik vagytok, és mi járatban vagytok.” És ők így feleltek: „Mi Alláh szolgái vagyunk, kinek neve magasztaltassék.” Aztán odaadták nekem vörös aranyból való botjukat, amelyet kezükben hoztak, és elmentek útjukra, engem meg otthagytak.