A tengerjáró Szindbád utazásai
Aztán ott üldögéltem a szigeten, míg be nem esteledett, és nem közeledett az éjszaka. Ekkor fölkeltem, és hálóhelyet kerestem magamnak. Az átélt fáradságtól, félelemtől és a sziget csendjétől elkábulva azonnal mély álomba merültem.
Egyhuzamban aludtam reggelig, akkor felébredtem, felkeltem, és körülnéztem a fák között. Egy forráshoz értem, partján egy szép öregember ült, derekától lefelé falevelekből szőtt lepelbe burkolva. Így szóltam hát magamban: „Talán ez az öregember is úgy került erre a partra, mint én, talán ő is a hajótöröttek közül való.” Odamentem hozzá és üdvözöltem, ő a köszöntést jellel viszonozta, de nem beszélt. Én így szóltam hozzá: „Ó, seikh, vajon mi okból ülsz ezen a helyen?” Ő csak a fejét rázta és sóhajtott, és kezével mutogatott, mintha azt akarná mondani: „Végy a nyakadba, és vigyél át a forrás túlsó partjára.” Én hát azt mondtam magamban: „Jót teszek ezzel az emberrel, és átviszem arra a helyre, ahová menni kíván.” Odamentem hozzá, a vállamra vettem, és elvittem arra a helyre, amit megmutatott. Ekkor így szóltam hozzá: „Szállj le kedvedre.” De ő nem szállt le a vállamról. A nyakam köré kulcsolta két lábát, én rájuk néztem, és láttam, hogy olyan feketék és érdesek, mint a bivaly bőre. Megijedtem hát tőle, és szerettem volna levetni a hátamról, de ő szorította a nyakamat a combjaival, és fojtogatta a torkomat, hogy elfeketedett előttem a világ, elvesztettem az eszméletemet, és mint a holt ember, végigestem a földön. Ekkor ő fölemelte a lábát, és ütlegelte a hátamat meg a vállamat. A fájdalom megint magamhoz térített, fölkeltem vele a földről, de ő megint csak ott ült a vállamon. Jelt adott, hogy menjek be vele a fák közé a legszebb gyümölcsökért. Ha ellenkeztem, olyanokat rúgott rajtam, hogy rosszabb volt, mint az ostorcsapás, és a kezével szüntelenül ide-oda irányított, ahová menni kívánt, és én hordoztam, amerre csak akarta. Ha haboztam vagy kényelmesen mentem, ütött. A foglya voltam. Bementünk a sziget közepére, a fák közé, kis- és nagydolgát a nyakamba végezte, és le nem szállt a vállamról se éjjel, se nappal; ha aludni akart, átkulcsolta a lábaival a nyakamat, és aludt kicsit, aztán fölébredt, és ütni kezdett, úgyhogy gyorsan fölkeltem vele, mert lehetetlen volt ellenkezni, olyan kegyetlenül szenvedtem tőle. Szidtam magamat, hogy fölvettem és megsajnáltam.