A tengerjáró Szindbád utazásai
Kétségbeesetten próbáltam a felszínen maradni, sarkallt az édes élet szeretete, és Alláh – kinek neve magasztaltassék! – a közelembe irányította a hajó egy gerendáját. Elkaptam és evezni kezdtem rajta a lábaimmal, a szél és a hullámok pedig előre hajtottak. A hajó egy sziget közelében süllyedt a tenger közepébe, és a sors, Alláh segítségével – magasztaltassék a neve! – erre a szigetre vetett ki. Felkapaszkodtam hát a partra, de szinte utolsó leheletemmel, holtra váltan a nagy, erős fáradságtól, nyomorúságtól, éhségtől és szomjúságtól. Lerogytam a tenger partjára, és ott feküdtem egy darabig, amíg lelkem fel nem frissült, és szívem meg nem nyugodott. Ekkor végigjártam a szigetet, és láttam, hogy a Paradicsom kertjeihez hasonló. Fáin érett gyümölcsök lengtek, vizein hűs hullámok rengtek, madarai dicsérő éneket zengtek ahhoz, akié a dicsőség és öröklét. A sziget erdeiben buján zöldellt a lomb és ág, tarkállott a sok gyümölcs, a sok virág. Ettem hát a gyümölcsből, míg jól nem laktam, ittam a folyók vizéből, míg szomjamat nem oltottam, és Alláht – kinek neve magasztaltassék! – dicsértem érte, és imádkoztam hozzá.