A tengerjáró Szindbád utazásai
Keserves életem örömtelen, sötét,
Míg mások élvezik szelid árny hüvösét,
Minden kis porcikám izzadt kinban feszül,
Vállamra a teher mindjobban nehezül.
Más e világ minden kincsében válogat
A sors nem hoz reá sanyargó napokat,
Nyakába végzete nyűgös terhet nem ád,
Örül, eszik-iszik egy hosszú élten át.
Pedig mind ugyanúgy egy csöppből eredünk,
Egyenlő embersors a földi életünk.
És mégis: bús koldus, fanyar ecet vagyok,
Az meg bor, mely nemes kristályon átragyog.
Bocsáss meg, istenem, hogy szolgád ily merész
Hogy zugolódni mer, hisz csak jó, mit Te téssz!
És amikor a teherhordó Szindbád befejezte versét, nekikészült, hogy felvegye a terhét, és tovább menjen. Hát egyszerre csak előjön a kapuból egy fiatal, szép arcú, jó termetű, gyönyörűen öltözött legény, megfogja a teherhordó kezét, és így szól hozzá: „Engedelmeskedj uram szavának, aki magához hívat téged.” A teherhordó húzódozni kezdett, de a fiú nem engedte el a kezét. Így hát letette málháját a kapushoz, az előcsarnokba, s a fiúval belépett a ház bejáratán. Gyönyörű épületet pillantott meg. Csupa kellemesség, csupa fenség. Aztán hatalmas nagy termet látott, teli nemes urakkal és előkelő személyiségekkel, mindenütt pompás virágok illatoztak. Volt itt mindenféle csemege és friss gyümölcs, rengeteg sok drága étel, italok a legnemesebb szőlőtőről. Hangszerek és gyönyörű lányok, mind rendben felsorakoztatva, vidították fel a lelkeket. A nagy terem főhelyén pedig hatalmas, tiszteletre méltó férfiú ült, halántékát már megütötte a dér; szép megjelenésű, tetszetős külsejű, tiszteletet parancsoló, méltóságteljes, ragyogó és díszes jelenség. Elámult a teherhordó Szindbád, és így szólt magában: „Alláhra, ez a Paradicsom kertjének egy darabja, vagy pedig valami királynak vagy császárnak kastélya.” Aztán az udvariasság parancsát követve üdvözölte a jelenlevőket, áldást kért rájuk, és megcsókolta a földet színük előtt. Aztán felegyenesedett, és alázatosan lehajtotta fejét.