A tengerjáró Szindbád utazásai
Mikor meghallottuk a kapitánynak ezeket a szavait, igen elcsodálkoztunk a közlésén. Alig fejezte be a beszédét, a hajó hirtelen fölemelkedett velünk, aztán megint lefelé süllyedt. Olyan robajt hallottunk, mint a hangos mennydörgés, és majd holttá váltunk, mert bizonyosak voltunk benne, hogy elérkezett a végünk. És egyszerre csak egy óriási szörny közeledett hajónk felé, akár egy magas hegy, és rémületbe ejtett bennünket. Keserves zokogással sirattuk magunkat, és készültünk a halálra, és néztük a szörnyet, bámultuk rettentő alkatát, amikor hirtelen egy másik nagy szörny tartott felénk. Iszonyatosabbat és nagyobbat nem láttunk soha. Elbúcsúzkodtunk egymástól, és sirattuk magunkat, de íme: egy harmadik szörny is közeledett. Ez még nagyobb volt, mint az előbbiek. Egészen elvesztettük az eszünket és értelmünket, és lelkünk elhalt az iszonyú ijedelemben és rémületben. Most a három nagy szörny elkezdett a hajó körül keringeni, és a harmadik lemerült, hogy elnyelje a hajót mindenestül, ami csak rajta volt. De hirtelen óriási szél kerekedett, a hajó felemelkedett, egy nagy sziklára esett és darabokra forgácsolódott. Gerendái szertehullottak, és az összes bálák, a kalmárok és az utasok a tengerbe merültek. Ledobtam magamról minden holmit, egyetlen ruhadarabot tartottam magamon, úsztam egy kicsit, míg elértem egy hajógerendát és megragadtam. Felkapaszkodtam és ráültem. A szél és hullámok játszottak velem a víz színén, én meg csak kapaszkodtam a gerendába. A hullámok ide-oda dobáltak, és a legkeservesebb nyomorúság és félelem, éhség és szomjúság kínozott. Vádolni kezdtem magamat azért, amit cselekedtem, fáradt lelkem nyugalom után sóvárgott, és így szóltam magamban: „Ó, tengerjáró Szindbád, te nem térsz meg soha. Mindig viszontagságokat és fáradalmakat szenvedsz, mégsem elégelted meg, hogy tengereken utazol, és ha azt mondtad, hogy elég volt, akkor hazudtál. Hát most tűrd el, ami ér, mert megérdemelsz mindent, ami veled történik.” És mindent Alláh rendelt nékem, hogy hagyjak fel kapzsiságommal, hiszen van bőséges vagyonom. Aztán magamba szálltam, és így szóltam: „Igazán, ezen az utamon Alláhhoz fordulok – kinek neve magasztaltassék! -, és őszintén szánom-bánom az utazást, és soha életemben többé sem nyelvemre, sem eszembe nem veszem.” És sírva alázkodtam meg a magasztos Alláh előtt. Aztán végiggondoltam elmémben régi jómódomat és boldogságomat, kedvteléseimet, a sok örömöt, vígságot.