A tengerjáró Szindbád utazásai

Olvasási idő: 68 Perc

Felszálltam a hajóra, és elindultam a magasztos Alláh nevében, az ő segítségével és támo­gatásával biztonságos útnak nézve elébe. És szakadatlanul hajóztunk tengerről tengerre, szigettől szigetig, várostól városig, és mindenhol, ahol csak tartózkodtunk, adtunk és vettünk, csupa öröm és vigasság közepette. Így ment a sorsunk, amíg egy nap a nyílt vízen vagyunk, és körülöttünk zúg a tenger habja, fodrát a bősz ár veri-csapja, és egyszerre csak látjuk, hogy a kapitány, aki a hajó pereméről vizsgálja a tenger tájait, elkezdi arcát csapkodni, bevonatja a vitorlákat, lebocsáttatja a horgonyt, aztán tépi a szakállát, meghasogatja a ruháit és kiabál-ordít. Megkérdeztük tőle: „Mondd, kapitány, mi a baj?” Ekkor azt felelte: „Ide figyeljetek, utasok, Alláh irgalmazzon nektek. A szél úrrá lett fölöttünk, és kisodort bennünket a nyílt tengerre. Szerencsétlenségünkre a végzet hatalma idevetett a szőrösöknek, ennek a majomfajta népnek a hegyéhez, ahonnan pedig még teremtett lélek vissza nem jött, ha egyszer odakerült. Szívemben mindnyájunk vesztét érzem.” Alig fejezte be beszédét, már körül is fogták a hajót a majmok minden oldalról. Akkora tömegben lepték el a fedélzetet, mint a sáskahad. Féltünk, hogy ha egyiküket megöljük vagy megütjük, vagy csak elriasztjuk, széthordják áruinkat, felszerelésünket, és megölnek mindnyájunkat, olyan töméntelen nagy számban voltak. Mert bizony: bátorság tömeggel szemben botorság. Ronda állatok ezek, egész testüket fekete szőr fedi, akárcsak egy nemeztakaró; rémület rájuk nézni is. Senki nem érti a nyelvüket, nem is tudja, voltaképpen micsodák, mert az embert kerülik. Sárga szemük, fekete pofájuk van, alacsony termetük alig négyarasznyi. Fölmásztak az árbocra, fogukkal szétvágtak, szét­harap­dáltak minden kötelet, úgy, hogy a hajó engedett a szélnek, a hegyhez sodródott, neki a partnak. Most megragadták a kalmárokat meg a tengerészeket, és a szigetre hurcolták őket, azután a hajóval és mindennel, ami rajta volt elhajóztak, minket pedig hátrahagytak a szigeten. És a hajó eltűnt szemünk elől, nekünk pedig fogalmunk sem volt róla, merre mentek el vele. Bejártuk a szigetet, földje termékeiből, gyümölcseiből és zöldségféléiből táplálkoztunk, s patak­jaiból ittunk. Egyszerre csak a sziget közepén egy lakóházhoz hasonló épületet pillan­tottunk meg. Amint közelebb mentünk hozzá, láttuk, hogy erős és magas falakkal körülvett vár előtt állunk, ébenfa kapujának mind a két szárnya tárva volt. Beléptünk a kapun, mögötte tágas, udvarszerű térséget találtunk, ekörül pedig sok hatalmas kaput. A szemben levő oldalon nagy, magas kőfal állott, meg tűzhelyek, rajtuk főzőedények, körülöttünk pedig elszórt csontok, de élő lélekkel nem találkoztunk. Szerfelett elbámultunk ezen, leültünk a vár udvarára, de hamarosan elnyomott bennünket az álom, és aludtunk délelőttől napnyugtáig. Egyszerre csak megrendült alattunk a föld, és a légből hangos zúgást hallottunk. Felnéztünk, hát egy fekete, emberformájú, pálmafa nagyságú óriási szörnyeteget láttunk leszállni a vár tetejéről. Felénk tartott. Két szeme olyan volt, mint két tüzes láng, szemfogai akkorák, mint a vaddisznó agyara, a szája akár a kút nyílása, ajka úgy lógott le a mellére, mint a tevéé, a füle, mint a takaró, omolt a vállára, ujjának körmei meg olyanok voltak, akár az oroszlán karmai. Amint ezt a rémalakot megpillantottuk, majd eszünket vesztettük. Olyan rémület és iszonyat fogott el, hogy ijedtünkben szinte holttá váltunk.