A tengerjáró Szindbád utazásai
Aztán egyszerre csak egyedül voltam a szigeten, és igen csekély eleség maradt rám a sokból. Sírtam és így szóltam: „Bár pusztultam volna el társaim előtt, hogy megmoshattak és eltemethettek volna! Nincs más erő és hatalom, csak a magasztos nagy Alláhé!” És még kis ideig ottmaradtam, aztán felkerekedtem, mély sírt ástam magamnak a tenger partján, és így szóltam magamban: „Ha megbetegszem és érzem, hogy jön a halál, belefekszem ebbe a sírba, és ott halok meg, a szél pedig majd homokot hord rám és betakar.” Átkoztam magamat szűk eszemért, hogy elmentem hazámból és szülővárosomból, és idegen országba utaztam, hisz már annyit szenvedtem első ízben és másod-, harmad-, negyed- és ötödízben. És mindegyik utazásomon küzdelmesebb és nehezebb borzalmakon és viszontagságokon mentem keresztül, mint az előző alkalommal. Nem hittem, hogy élve eljutok innen és megmenekülök; megbántam, hogy tengeri utakra mentem, és visszatértem ehhez az élethez, amikor pedig nem voltam vagyonnak híján, hanem bőségben éltem. Volt nekem elegem, és több is, mint elég.