A tengerjáró Szindbád utazásai
Útnak indultunk, és addig mentünk, amíg el nem érkeztünk El-Mahradzsán király városába. A király elé járultak, és elmondták neki történetemet. A király látni kívánt engem. Ekkor hozzávezettek, színe elé állítottak. Üdvözöltem a királyt, ő viszonozta üdvözlésemet. Istenhozottal köszöntött, nyájasan istenéltessent kívánt, aztán kikérdezett körülményeimről, és én elmondtam mindent, ami velem történt, töviről hegyire mindent, amit tapasztaltam. A király nagyon elcsodálkozott mindezen, s így szólt: „Ó, fiam! Alláhra, nagy volt a te szerencséd, és ha nem volna hosszú élet kimérve rád, nem szabadultál volna meg ezekből a bajokból. De hála legyen Alláhnak menekülésedért.” Aztán igen kegyes volt hozzám, nagy tisztességben részesített, kérte, hogy lépjek közelebb, nyájasan és jóindulatúan elbeszélgetett velem. És megtett tengeri kikötője parancsnokának: az volt a tisztem, hogy lajstromozzam az arra vitorlázó hajókat. És ott voltam oldalán ügyeinek intézésében, ő pedig kegyeiben részesített, mindenképpen elhalmozott adományokkal, szép és értékes ruhákba öltöztetett, és igen közel férkőztem hozzá, mint az alattvalók ügyeinek szószólója és elintézője. Így tartott ez hosszú ideig; de valahányszor a tenger partján haladtam el, megkérdeztem az arra hajózó kereskedőket, tengerészeket, merre van Bagdád városa, talán valamelyik hírt tud adni róla, és útnak indulhatok vele, visszatérhetek szülőföldemre. De nem ismerte a várost egyik sem, és nem tudott senkit, aki arrafelé megy. Ez nagyon lesújtott; a hosszú távolléttől már búskomorságba estem. S így folyt megint az életem hosszú ideig, amíg egyszer egy nap elmentem, és beléptem El-Mahradzsán királyhoz, és egy indusokból álló társaságot találtam nála. Üdvözöltem őket, és ők viszonozták az üdvözlést, istenhozottal köszöntöttek, és szülőföldem után érdeklődtek.