A tengerjáró Szindbád utazásai
Amikor lakomája után a padra dőlt és elaludt, és közben úgy hortyogott, mintha a menny dörögne, fölkeltünk, az ott heverő vasnyársakból felkaptunk kettőt, és erős tűzbe tartottuk, míg a hegye vörösen izzó nem lett, és úgy világított, mint a szénparázs. Akkor erős kézzel megmarkoltuk, odalopóztunk a horkoló fekete szörnyeteghez, és a két szemébe fúrtuk a nyársakat, minden erőnkkel nekifeszülve, úgyhogy álmában kioltottuk mind a két szemevilágát. Olyat kiáltott, hogy a szívünk is megremegett belé. Felugrott és kapkodott utánunk, meg akart fogni bennünket, de mi jobbra-balra szerteugrottunk, és nem láthatott minket. Mégis szörnyen féltünk tőle, alig hittünk menekvésünkben, és a halál torkában éreztük magunkat. Ő pedig a kapuhoz tapogatózott, és kiment hangos üvöltéssel, hogy a föld csak úgy rengett alattunk, és mi megdermedtünk a rémülettől. Amikor kilépett a várból, mi utána mentünk, és láttuk, hogyan keres bennünket folyton-folyvást. De egyszerre csak visszatért egy még nagyobb és iszonyúbb nőstény szörnyeteggel. Ennek láttára rémületünk teljében gyorsan leoldottuk az összetákolt tutajt, beugráltunk és ellöktük a parttól. A két szörnyeteg hatalmas sziklatömböket dobált utánunk, és majdnem mindnyájunkat agyon is ütött. Csak hárman maradtunk életben: én és két társam.