A tengerjáró Szindbád utazásai
És egy faágból botot csináltam magamnak, amire támaszkodhassak, és így folyt az életem, amíg egy nap a sziget partvidékén valami szemembe ötlött a távolban. Azt hittem, hogy valami vad vagy tengeri állat. Megindultam feléje, és addig mentem, amíg odaérve egy gyönyörű lovat pillantottam meg, kikötve a sziget peremén a tenger partján. Közelebb mentem hozzá, de a ló olyat üvöltött, hogy megrémültem, és menekülni akartam. Ekkor hirtelen egy ember bújt elő a föld alól, rám kiáltott, utánam jött, és így szólt: „Ki vagy? Honnan jöttél? Miért jöttél?” És én feleltem: „Tudd meg, ó, uram, hogy idegen vagyok, hajón utaztam, és a tengerbe estem néhányadmagammal. Alláh egy fadézsát küldött megmentésemre; ráültem, és addig úszott velem, míg a hullámok ki nem vetettek erre a szigetre.” Amikor meghallotta szavaimat, kézen fogott, és így szólt: „Gyere velem.” És vele mentem. Lebocsátkozott velem a föld alá egy üregbe, és egy nagy, föld alatti terembe léptünk. Leültetett a terem közepén. Hozott valami ennivalót, és én, mivel éhes voltam, ettem, amíg jól nem laktam, és erőre nem kaptam. Ekkor azután kikérdezett a körülményeimről, élményeimről, és én töviről hegyire elmeséltem neki viselt dolgaimat. Elcsodálkozott a történetemen, és amikor befejeztem mondanivalómat, azt mondtam: „Ó, uram, Alláhra kérlek, ne haragudj rám. Én őszintén közöltem veled körülményeimet és viselt dolgaimat, nagyon szeretném most, ha te mondanád meg, ki vagy, miért ülsz itt ebben a föld alatti teremben, és mi okból van az a ló a tengerparton kikötve.” Ő így felelt: „Tudd meg, hogy többen vagyunk itt a sziget partjain szétszórva. Mi El-Mahradzsán király lovászai vagyunk, összes lovai a mi kezünkre vannak bízva. Minden hónapban újholdkor idehozzuk a nemes kancákat, amelyek még fedezetlenek, kikötjük őket a szigeten, elrejtőzünk a föld alatti teremben, hogy ne lásson senki. És a tenger ménje megszimatolja a kancákat, kijön a szárazföldre, körülnéz, nem lát senkit, ráugrik a kancára, és elvégzi a párosodást, majd leszáll róla, és el akarja vinni magával, de az nem tud vele menni a kikötőpányva miatt. A mén harsányan nyerít, megrugdossa, döfködi, üti a kancát. A nagy nyerítésből tudjuk, hogy a tengeri mén már leszállt a kancáról, előjövünk, nagyot kiáltunk rá, ő megijed tőlünk, és visszamerül a tengerbe. A kancák pedig teherbe esnek, és ellenek olyan csikókat – csődört, kancát -, amelyek egy kincstárnyi pénzt megérnek, és nincs párjuk az egész földkerekségen. Most van az ideje, hogy a mén előjöjjön, és ha Alláh úgy akarja, elviszlek magammal El-Mahradzsán királyhoz, és majd megmutatom neked a városunkat. De tudd meg, ha véletlenül nem találkozol velünk, senki mást ezen a helyen nem találsz, és nyomorultul elpusztulsz, hogy még híredet sem hallja senki. De hadd legyek én az életed megmentője, az, aki visszasegít a hazádba.”