A tengerjáró Szindbád utazásai
Én is azok közt voltam, kik a hegynél partot értek, és íme: nagy szigeten találtuk magunkat. Sok hajó pusztult el itt, és a parton rengeteg áru hevert. Vízbefúlt utasok rakománya volt, és tönkrezúzódott hajókról vetette ki a tenger. Olyan sok szép áru vetődött a tengerpartra, hogy szinte megzavarta az észt és értelmet.
A sziget felső részén szálltam partra, elindultam a belseje felé, és a közepén édesvizű folyót pillantottam meg. Közelből, a hegyből eredt, és az ellenkező oldalon megint eltűnt a hegyben. A többi utas a parton maradt, és magukról is megfeledkeztek, eszük is megzavarodott mindannak láttára, ami pompa, drágaság feküdt szerteszéjjel a földön. Amint jobban megnéztem a folyót, láttam, hogy a medrében garmadával hever drágaköveknek és ékszereknek mindenféle fajtája, jáspiskővel, nagy gyöngyökkel ékítve: királyoknak való gyönyörűség! Annyi volt belőlük, mint a kavics, és a folyó medre csillogott az ékszerektől és minden drága jószágtól. Bőségben láttunk a szigeten kínai áloéfa-óriásokat meg kamári áloéfát. És nyers ámbraforrást is találtunk: az anyag a nap hevében úgy folyik, mint a viasz, kicsordul a parton a forrás medréből, és szétömlik a tengerparton; a tenger szörnyei meg fölbukkannak a mélyből, bekapják és visszamerülnek vele a tengerbe, de gyomrukban forrón ég az anyag, azért a szájukból a tengerbe okádják. A tenger felszínén aztán megszilárdul, és most, hogy a színe és a formája megváltozott, a hullámok kivetik a tenger partjaira: az utasok és a kalmárok pedig, ha felismerik, összegyűjtik és eladják. De az a nyers ámbra, amit nem nyeltek el a szörnyek, kiönt a forrás medréből, és ott keményszik meg a földön; és ha a nap rásüt, megolvad, és illatától az egész völgy mósusz-szagú lesz; azután, ha a nap eltűnik, megint megszilárdul.