A tengerjáró Szindbád utazásai
Amikor ez az óriás földet ért, leült a kőpadra, de hamarosan megint felkelt, felénk tartott, kalmártársaim közül éppen engem ragadott kézen, magasra emelt a levegőbe, megtapogatott, mint a mészáros a vágómarháját szokta, és mint apró falatkát forgatott a kezén ide-oda. De mivel az út viszontagságaitól és hányattatásaitól gyöngének, lesoványodottnak talált, megint csak kieresztett kezéből, és egy társam után nyúlt. Ezt aztán, miután ugyanilyen módon ide-oda forgatta, tapogatta, szintén eleresztette. Így tapogatott végig mindnyájunkat, ide-oda forgatva bennünket, amíg csak a hajóskapitányra nem akadt. Ez kövér, zömök, széles vállú, jól megtermett ember volt, erőteljes, izmos férfi. Vele meg volt elégedve, megragadta, mint a mészáros az állatot, földhöz vágta, és egyetlen rúgással eltörte a nyakát, aztán hosszú nyársat hozott elő, a torkába szúrta, hogy a hátán jött ki a vége. Most nagy tüzet rakott, tűz fölé tette a nyársat a rája tűzött kapitánnyal, és addig forgatta a parázs fölött, amíg húsa meg nem pirult. Akkor levette a tűzről, maga elé tette, széjjeltépte, ahogy csirkét tép szét az ember, és felfalta, karmaival szaggatva le a csontról a húst. Amikor a húst elfogyasztotta, a csontokat lerágta, a pár megmaradt csontot a földre dobálta. Aztán megint leült, hamarosan pedig lefeküdt a kőpadra, és elnyomta az álom. Úgy horkolt, ahogy az átvágott gégéjű állat hörög; csak másnap reggel ébredt fel, és akkor elment útjára.