A tengerjáró Szindbád utazásai
Végre a távolban egy lakóházat pillantottunk meg. Feléje tartottunk, megálltunk a bejáratnál, és amint ott álltunk, egyszerre csak egy csapat meztelen fekete rohant ki onnan, szó nélkül megragadtak, és királyuk elé hurcoltak. A király parancsára leültünk, és azután elénk tettek valami ismeretlen ételt, amilyent életünkben sohase láttunk. Társaim ettek belőle, de én undorodtam tőle, és nem nyúltam hozzá. Alláhnak, a Mindenhatónak jóságából történt ez így, hogy mind a mai napig életben maradjak. Mert társaim, alighogy ettek az ételből, elvesztették az eszüket, és mint az elmeháborodottak, csak tömték bendőjüket, és egészen kikeltek magukból. Aztán a bennszülöttek kókuszolajat adtak nekik inni, és be is dörzsölték őket vele. De mihelyt ittak az olajból, elforgatták a szemüket, és olyan mohón kezdtek falni, ahogy azelőtt nem volt szokásuk. Elrémültem és szánakoztam rajtuk, bár nem kevésbé féltem ama meztelen emberektől, és nagyon aggasztott a magam sorsa is. Amikor jobban szemügyre vettem ezeket az embereket, rájöttem, hogy emberevők kezébe kerültünk. Mindenkit, akire a völgyben vagy az utakon ráakadtak, királyuk elé cipeltek, azzal a bizonyos étellel megetettek, olajjal bedörzsöltek. Ettől a gyomruk kitágult, úgyhogy nagyétkűek lettek, elvesztették az eszüket, gondolkodóképességük eltűnt, és olyanokká váltak, mint a gyöngeelméjűek. Kövérre és zsírosra hizlalták őket, majd levágták, és a királyuk számára megsütötték, ők maguk meg fövetlenül, sületlenül falták fel őket.