A tengerjáró Szindbád utazásai
Amint szemem hozzászokott a sötétséghez, láttam, hogy egy tágas barlang mélyén vagyok. Sok halott feküdt szerteszét, és dögletes szagot terjesztett. Átkoztam magamat eddigi cselekedeteimért, és így szóltam: „Alláhra, megérdemlem sorsomat!” Nem tudtam megkülönböztetni a nappalt az éjszakától, az élelemből pedig csak igen keveset fogyasztottam, csupán akkor ettem és ittam, ha az éhség és szomjúság túlságosan kínzott, mert féltem, hogy elfogyhat a kenyerem és a vizem. Közben így siránkoztam: „Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos és fölséges Alláhé. Mi is csábított arra, hogy ebben a városban megnősüljek? Alighogy egyik szerencsétlenségből kimenekülök, mindjárt még rosszabba kerülök. Alláhra, szörnyű halál vár itt rám! Ó, bárcsak a tengerbe vesztem volna, vagy a hegyekben pusztultam volna el. Ó, jobb lett volna nekem, mint hogy ily gyalázatos véget érjek!”