A tengerjáró Szindbád utazásai
Amikor megbizonyosodtunk róla, hogy elment, panaszos beszédbe kezdtünk, és sirattuk a sorsunkat. „Ó, bárcsak inkább a tengerbe fulladtunk volna, vagy a majmok ettek volna meg! Könnyebb halál lett volna, mint izzó szénparázson sülni! Gyalázatos halál ez, de legyen meg Alláh akarata. Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos nagy Alláhé. Nyomorultul kell itt elpusztulnunk, soha senki meg nem tudhatja, mi lett velünk, és nincs menekvés innen.” Felkeltünk és bejártuk a szigetet, hátha találunk rejtekhelyet, hátha elmenekülhetünk; már semmibe se vettük a halált, csak ne kelljen tűzön pörkölődni. De nem találtunk búvóhelyet, és amikor ránk esteledett, nagy féltünkben megint csak visszatértünk a várba és leültünk. Nemsokára hirtelen megrendült alattunk a föld, és az a fekete szörnyeteg megint felénk tartott, mint első ízben. Egymás után megforgatott bennünket, amíg ínyére valót nem talált, ezt azután megragadta, és ugyanúgy bánt vele, mint előző nap a kapitánnyal. Megsütötte és a padon fölfalta, azután megint átaludta az éjszakát, és ismét úgy hortyogott, mint a félig levágott állat. Hajnalhasadáskor pedig felkelt, ment az útjára, és minket otthagyott, mint azelőtt. Összebújtunk és azt mondtuk: „Alláhra, ha tengerbe veszünk, és vízbe fúlva leljük halálunkat, jobb lett volna, mint itt nyárson sülni, és ily gyalázatos módon elpusztulni.”