A tengerjáró Szindbád utazásai
A szél kedvezett nekünk, és elértünk Kínának Medinatusz-Szin nevű városába. A legnagyobb boldogságban és örömben folyt utunk, utazásról, hivatásunkról társalogtunk egymással. De amint egyszer így békésen utaztunk, hirtelen szélvihar kerekedett a hajó orrának irányában, és heves zápor szakadt ránk. Egészen átáztunk és báláink csuromvizesek lettek. Betakartuk báláinkat nemezzel és vászonnal, mert féltünk, hogy az eső megrontja áruinkat, és elkezdtünk könyörögni Alláhhoz – kinek neve magasztaltassék! – és megalázkodtunk előtte, hogy fordítsa el tőlünk a csapást, ami ránk zúdult. Azután a hajó kapitánya fölkelt, megszorította az övét, feltűrte a köntösét, és felmászott az árbocra. Jobbra-balra fordította tekintetét, ránézett a hajó népére, csapdosni kezdte arcát, és tépdeste szakállát. Így szóltunk hát hozzá: „Jaj, mester, mi újság?” És ő így felelt: „Kérjétek Alláht – kinek neve magasztaltassék! -, hogy mentsen meg a veszedelemtől, amibe jutottunk, és sirassátok magatokat, vegyetek búcsút egymástól, mert tudjátok meg, hogy a szél ellenünk fordult, és a világ legtávolibb tengerére vetett bennünket.” A kapitány aztán lekúszott az árboc tetejéről, kinyitotta ládáját, vászonzacskót vett elő és kibontotta. Hamuszerű port szórt ki, ezt vízzel megnedvesítette, aztán várakozott kicsit, megszagolta. Ezután a ládájából kis könyvet vett elő, olvasott belőle, és így szólt hozzánk: „Tudjátok meg, ó, utasok, ennek a könyvnek csodálatos varázsereje van; most azt jelzi, hogy aki a tengernek erre a tájára vetődik, nem menekül ki belőle, hanem elpusztul. Mert ezt a tájat úgy hívják, hogy Királyok Égöve, és itt van a sírja Salamonnak, Dávid fiának – békesség legyen mind a kettőjükkel! -, és ebben a sírban óriási tengeri szörnyek laknak. És valahányszor egy hajó érkezik erre a vidékre, odaúszik hozzá a tengerből egy szörny, és elnyeli mindenestül!”