A tengerjáró Szindbád utazásai

Olvasási idő: 68 Perc

Aztán én kérdeztem tőlük, merre van hazájuk. Megmagyarázták, hogy különböző nemzeti­ségből valók: van köztük sákirijja: ez a fajta a legelőkelőbb: nem zsarnokoskodnak senkin, nem erőszakoskodnak senkivel. És vannak köztük néhányan, akiket baráhimah néven neveznek: sohasem isznak bort, de szeretik az örömöket, a barátkozást, a vigasságot, tartanak tevét, lovat és marhát. És azt is közölték velem, hogy az indusok hetvenkét osztályra oszlanak. Igen-igen elcsodálkoztam rajta. El-Mahradzsán országában a többi sziget közt volt egy Kábit nevű sziget, ahol egész éjjel dobszó és dobpergés hallatszik. A szigetlakóktól és az utazóktól úgy értesültem, hogy szorgalmas és értelmes emberek lakják. És láttam arrafelé a tengerben egy kétszáz öl hosszú halat. És olyan halat is láttam, amelynek bagolyarca volt. Utazásomban sok csodát és ritkaságot találtam, de ha mindent elmondanék nektek, nagyon hosszúra nyúlnék a mesém. Sokszor felkerestem ezeket a szigeteket, és sok érdekességet tapasztaltam, míg egy szép napon, mikor épp a tengerparton álltam – kezemben, szokás szerint, a bot -, egyszerre egy nagy hajót láttam közeledni és benne kalmárokat. Amikor beért a város kikötőjébe és révébe, kapitánya bevonta a vitorlákat, kivetette a horgonyt, lebocsátotta a kikötőhidat, és a tenge­részek a partra tették minden rakományukat. Lassan végezték a rakodást, mialatt én ott álltam, és lajstromoztam az árukat. Megkérdeztem a kapitányt: „Maradt még valami a hajón?” Azt felelte: „Igen, uram, van még velem áru a hajó fenekén, de tulajdonosa egy szigetnél a vízbe fúlt, mialatt idejöttünk, és a holmija nálunk maradt letétben. Azt tervezzük, hogy eladjuk, és a befolyt összegről írást állítunk ki, és kifizetjük a hozzátartozóinak Bagdádban, a béke otthonában.” Megkérdeztem a kapitányt: „Hogy hívták azt az embert, az áru tulajdonosát?” Azt felelte: „Tengerjáró Szindbádnak hívták. Belefúlt a tengerbe, úgy vesztettük el.” Mikor meghallottam szavait, fürkésző tekintettel néztem rá és felismertem. Nagyot kiáltottam, és azt mondtam neki: „Tudd meg, ó, kapitány, hogy én vagyok annak a holminak a gazdája, akiről szóltál, én vagyok a tengerjáró Szindbád, aki leszállt a hajóról a szigetre azokkal a keres­ke­dőkkel, akik szintén partra szálltak. És amikor megmozdult az a hal, amelyen tartózkodtunk, te meg ránk kiáltottál, akkor, aki tudott, eljutott a hajóra, a többi belefúlt a tengerbe. Én is ottmaradtam a habok között, de Alláh – magasztaltassék a neve! – megőrzött engem, és megmentett a vízbefúlástól egy nagy dézsa segítségével, amelyet az utasok a mosáshoz használtak. Ráültem, a lábammal eveztem, a szél és a hullám kedvezett, és végre elérkeztem ehhez a szigethez. Partra szálltam, Alláh – magasztaltassék a neve! – megsegített, és talál­koz­tam El-Mahradzsán király lovászaival, ezek magukkal vittek, amíg elérkeztünk ebbe a városba, és bevezettek El-Mahradzsán királyhoz. Neki elmondtam a történetemet, és ő elhal­mozott jótéteményeivel, és megtett a város kikötőjének lajstromvezetőjévé. Meggazdagodtam az ő szolgálatában, és sokra vittem mellette. Szóval: az az áru, amelyet viszel, az én portékám, az én tulajdonom.”