A tengerjáró Szindbád utazásai
Szántam-bántam keservesen, hogy búcsút mondtam Bagdád városának, és megint tengerre szálltam, pedig mennyi szörnyű veszélyen estem keresztül első utamon, és hajszál híja volt, hogy oda nem vesztem. Azt mondtam: „Alláh teremtményei vagyunk, és hozzá térünk vissza!” Aztán őrjöngeni kezdtem, akár az eszelős. Majd felkeltem, keresztül-kasul jártam a szigetet, mert ülni egy percig sem volt sehol nyugtom. Felmásztam egy magas fára, tetejéről jobbra-balra szemlélődtem, de csak eget, vizet, fákat, madarakat, szigeteket és homokzátonyt láttam. De amint még élesebben kémlelődtem, a sziget távolában egy fehér tárgyat vettem észre. Leszálltam a fáról, és feléje tartottam, amíg csak el nem értem, és lám, egy magasan az ég felé törő, hatalmas méretű kupolát pillantottam meg. Közelebb léptem, körüljártam, de semmiféle ajtót nem találtam az épületen, sem erőm, sem ügyességem nem volt, hogy sima tetejére felmásszak. Megjelöltem hát azt a helyet, ahonnan kiindultam, körüljártam a kupolát, és megmértem a kerületét, és íme, ötven lépést tett ki. Aztán elkezdtem töprengeni, hogyan juthatnék a belsejébe.