A tengerjáró Szindbád utazásai

Olvasási idő: 68 Perc

Alkonyodott, és a nap már nyugovóra hajlott, amikor egyszerre csak a napot eltakarta valami a szemem elől, és a világ elsötétedett. Először azt gondoltam, hogy felhő borult a nap fölé, de mivel éppen nyár volt, elcsodálkoztam és az égre tekintettem. Hát egy hatalmas testű, óriási madarat pillantottam meg, amint messzire széttárt szárnyakkal lebegett az űrben, és röptében elsötétítette a napot a sziget felett. Még jobban elámultam, és eszembe jutott egy történet, amit egykor régen utazóktól meg világot járt emberektől hallottam. Azt tudniillik, hogy él valamelyik szigeten egy óriási madár, rúkh a neve, és kicsinyeit elefántokkal eteti. Rájöttem hát, hogy ez a kupola nem más, mint a rúkh-madár tojása. Amíg így elálmélkodtam, Alláhnak, a hatalmasnak művén, a madár leereszkedett a kupolára, szárnyával befedte, hogy kiköltse. Lábait a földre kinyújtotta maga előtt és elaludt – dicsértessék Ő, aki sohasem alszik! Ekkor felkeltem, leoldottam fejemről turbánomat, szétterítettem és megcsavartam, míg kötélformájú nem lett. Aztán derekam köré kötöttem, és szorosan a madár lábához erősítettem magamat, és így szóltam magamban: „Talán majd elvisz valami országba, városba, emberek közé. Jobb lesz, mint itt ezen a szigeten ülni.” Egész éjjel virrasztottam, mert attól féltem, hogy elalszom, és majd nem tudok róla, mikor repül el velem a madár. És amint hajnalodni kezdett, és be­kö­szöntött a reggel, a madár hatalmas rikácsolással leszállt a tojásról, és a levegőbe emel­ke­dett velem, olyan magasra, hogy azt hittem, már elérte az ég csúcsát, aztán lassan leereszkedett a föld felé, és egy magaslatra szállt le. Amint talajt értem, szaporán, szörnyű félelemben (pedig a madár észre sem vett) leoldottam kötelékeimet. És miután nagy remegve lecsavartam a turbánomat a lábáról, odábbálltam. A madár pedig karmaival felragadott valamit a földről, és az ég felé emelkedett, és amint szemügyre vettem, láttam, hogy éktelen hosszú és hatalmas nagy kígyó, amivel a tenger felé tovarepült. Elámulva mentem tovább és észrevettem, hogy magaslaton vagyok, a magaslat lábánál pedig nagy, széles, és mély völgykatlan terjeszkedik, amelyet a felhőkig érő, óriási hegység vesz körül. Csúcsai olyan felmérhetetlenül magasak, hogy még a szem sem követheti, megmászni meg éppen lehetetlen. Erre a látványra megint szidtam magamat meggondolatlan lépésemért és felkiáltottam: „Bárcsak maradtam volna a szigeten! Jobb volt ott, mint ebben a vadonban: ott ehettem a fák gyümölcseiből, ihattam a folyók vizéből, de ezen a helyen nincs se fa, se gyümölcs, se víz. Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos, nagy Alláhé. Alig menekülök az egyik veszedelemből, máris nagyobba és rosszabba esem!” Felkeltem és lelkemet megerősítve, bejártam a völgyet. Felfedeztem, hogy a földje gyémánt, az a kő, amelyik ásványt és ékkövet, porcelánt és ónixot is átfúr, amit se vas, se szikla meg nem sért, és amiből se levágni, se letörni nem tudunk mással, mint ólomkővel. Az egész völgy hemzsegett a kígyóktól és viperáktól, mindegyik akkora, mint egy pálmafa. Ilyen óriási állat még elefántot is elnyel, ha elébe kerül. Ezek a kígyók csak éjjelenként jöttek elő, nappal pedig elrejtőztek a rúkh-madár meg a sasok elől, nehogy azok megragadják és széttépjék őket. Ott voltam a völgy fenekén, és szántam-bántam tetteimet. Mondogattam magamban: „Alláhra, magam siettettem vesztemet!” A nap már alkonyatba hajlott, úgyhogy immár éji menedékhely után kellett néznem, mert a kígyók olyan iszonyatot keltettek bennem, hogy csak életemet féltettem; evés-ivás és egyéb eszembe sem jutott. Nem messze egy barlangot fedeztem fel, és amint közelebbről megnéztem, láttam, hogy szűk bejárata van. Beléptem, a bejáratot eltorlaszoltam egy ott fekvő nagy kővel, és azt gondoltam: „Íme, hogy e helyre beléptem, immár biztonságban vagyok, holnap, mihelyt hasad a hajnal, kimegyek és meglátom, mit rendel számomra a végzetem.” De amint a barlang belseje felé fordultam, a túlsó végén óriási kígyót pillantottam meg, amint tojásait költötte. Testem megborzadt, és fejemet felemelve, a sors és a végzet kényére bíztam, mi lesz velem. Álmatlanul virrasztottam át az éjszakát hajnalpirkadásig, amikor is a követ, melyet a barlang bejárata elé hengerítettem, megint eltoltam, s mint az ittas ember, jutottam ki a barlangból, kábultan a hosszú virrasztástól, éhségtől és rémülettől. Bejártam a völgyet, és amint járok-kelek, hát egyszerre csak nagy darab hús esik elém a földre, de egy lelket se látok körös-körül. Igen elbámultam ezen, aztán eszembe ötlött egy történet, amit egyszer réges-régen kalmároktól, utazóktól meg vándoroktól hallottam. Éspedig, hogy a gyémánthegyek tele vannak rémítő borzalmakkal, és hogy senki oda el nem juthat. De kalmáremberek, gyémántkereskedők csellel mégis hozzá­jutnak a gyémántokhoz. Leölnek egy juhot, lenyúzzák, feldarabolják, és a friss húsdarabokat a környező hegyekről a katlan fenekére hajigálják; a nyers húsra aztán ráragad egynéhány drágakő. A kereskedők úgy hagyják a húst feküdni délidőig. Ilyenkor a sasok meg keselyűk leereszkednek, karmaikkal megragadják a húsdarabokat, és a hegytetőre repülnek velük. Mihelyt a kalmárok meglátják ezt, odarohannak és hangos kiáltozással elzavarják a madarakat a hús mellől, aztán a ráragadt köveket leszedik a húsról. Ezt otthagyják a madaraknak és ragadozóknak, a drágakövekkel meg továbbállnak. Csak ilyen csellel tudnak gyémánthoz jutni.